Már csak mobillal készít képeket a fotográfia nagyasszonya, Keleti Éva

A fotográfia nagyasszonya – a legtöbben így emlegetik Keleti Évát, akit minden joggal megillet ez a megtisztelő cím. Éva, a kolléga, azonban találkozásunk első perceiben kéri, hogy csak nagyasszonyt ne csináljak belőle. Ő tegez, én nem merem. Nem szereti, ha így emlegetik – hangsúlyozza. Nehéz ennek a kérésének eleget tenni. Különösen akkor, amikor Karinthy Frigyes fotója előtt állunk, aki a fotográfus fényképezőgépe előtt megelevenedve közel sem a nagy költő képét mutatja: szakadt házi papucsában és stoppolt sarkú zoknijában egy létrán állva válogat házi könyvtára köteteiből. Keleti Évának nemrég nyílt kiállítása a Szabó Ervin Könyvtárban: munkásságának ezúttal egy eddig sosem látott szelete került a falakra, azok a képek, amiket írókról, költőkről, az ő rokonaikról, köz­életi személyiségekről készített. Mert bár Éva elsősorban színházi fotósként vonult be a történelembe, munkássága ennél sokkal gazdagabb. Az elmúlt két évben pedig csak tovább gyarapodott. A fotográfus ugyanis korábbi ígéretével ellentétben újra fényképez.

– Volt egy kedves kolléganőm, aki idősebb volt nálam. Színházakba is járt, mint én, és sokszor hallottam azt a színészektől, hogy „Szegény Ella, hagyjátok fotózni!”. Én nem akartam „szegény Ella” lenni idősebb koromra. Hozzájárult még Domján Edit öngyilkossága is, arra gondoltam, ha valaki negyvenévesen képes az életét önként eldobni, mert nem akar megöregedni, akkor én miért ne tudnám letenni a fényképezőgépet – mesélte a kiállítása képeit mutogatva Éva, aki természetesen nem hagyta abba a munkát. Fotóügynökséget alapított, szerkesztett.

Pár évvel ezelőtt pedig húsz év kihagyás után ismét elkezdett fényképezni. Igaz, nem jókedvében, egy különösen tragikus életesemény ébresztette rá, továbbra is meg kell örökíteni azt, ami lehet, hogy a következő pillanatban már nem lesz jelen.

– A férjem hosszú évekig küzdött az Alzheimerrel, mindent elfelejtett, engem sem ismert meg. Egy szeretetotthonban élt, de mindennap jártam ki hozzá. Nem tudtam vele kapcsolatot teremteni, elkezdtem a telefonomat nyomkodni mellette, és szépen lassan rájöttem, hogy hogyan kell vele fényképezni. Egy fény, egy rajz a falon, egy hullám a takarón – ezeket fotóztam, és máig inkább az absztrakt érdekel már – folytatta a fotográfus, akinek a Nemzeti Szalon mûcsarnokbeli kiállításán már öt telefonnal készült képe is fal­ra került.

– A digitális gépek elfeledtetik a fotósokkal a gondolkozást. Készül 3-400 kép, aközött csak lesz egy, ami jó. Nekem erre nem volt lehetőségem, nekem 3-4 kockából kellett megoldanom egy teljes előadást. Nem volt módomban még egyet és még egyet csinálni.