Koós kétségbeesve keresi a szavakat Aradszky temetésére

Szavak nélkül telnek Koós János napjai, a telefont alig veszi fel, és otthon is csak akkor beszél, ha nagyon fontos mondanivalója van. A régen mindig vidám és nagyhangú táncdalénekes a legjobb barátja, Aradszky László október nyolcadikai halála óta vigasztalhatatlan. A bánata érthető, fél évtizeden át voltak ők olyanok, mint a borsó és a héja, bár folyamatosan szekálták egymást, minden csípős szó mögött végtelen szeretet bújt meg. Koós most egyedül maradt, és nem elég, hogy végig kell néznie, ahogy a pap végső útjára engedi a régi cimborát, még beszédet is kell mondania. Vagyis nem kell. Megkérték, hogy mondjon és János elvállalta a felkérést.

– Ott leszek a te­metésen természetesen – mondja Koós –, és beszédet is mondok, sajnos. Laci felesége, Éva megkért, hogy egy pár szóval búcsúztassam el a barátomat, és én igent mondtam, nem örömmel, de elvállaltam. Ha az élet ezt csinálta velünk, hogy Laci ott van, én meg itt, akkor meg kell tennem ezt érte. Értünk. Most, pár nappal a temetés előtt, még nem tudom, hogy leszek képes annyira összeszedni ma­gam, hogy kiálljak oda és mondjak akármit is… mit is mondhatnék? – kérdezi szomorúan az énekes. – Nem könnyű attól elbúcsúzni, aki a részünk volt. Nem is fogok elbúcsúzni tőle. Ő mindig itt marad velünk.

Megkerestük Aradszky László özvegyét, Évát is. Kérdésünkre, hogy érzi magát, halkan felelt:

– Nagyon nem jól… nagyon nem jól.

A temetésről már nem tudtunk vele beszélni, igaz, korábban elmondta a Borsnak, ő képtelen ezzel foglalkozni:

„A temetést a fiunk, Zsolt szervezi, én nem tudok ezzel foglalkozni, nem is akarok, utálom az egészet! Nem akarok elbúcsúzni örökre!”