Koós János képtelen kimenni Bajor Imre sírjához

Ahova csak betette a lábát, vidámság töltötte meg a teret, mindenkihez volt egy-két jó szava, persze az is inkább egy pikírt poén formájában. Mégsem haragudott soha senki Bajor Imrére, a társaság középpontjára, aki egy éve már csak az égben nevettet. És bár hosszan tartó betegsége után, ahogy mondani szokás, neki már könnyebb, barátai és rokonai még mindig nem dolgozták fel a halálát.

– Én a temetésen, mint minden mástól, akit elvesztettem, elbúcsúztam Imitől. Az évfordulón sem mentem ki a temetőbe, mert azt gondolom, nem attól lehet csak valakire szeretettel gondolni, hogy a sírjához kimegyünk. Viszont így is mindennap velem van. A könyve ott hever az íróasztalomon, a fényképe ott lóg a falon – mondta Koós János, aki nem csak a színpadon volt Bajor Imre társa, Fülén a szabadidejüket is együtt töltötték.

Ha pedig Bajor nem a fülei kiskocsmában időzött, Kenesén, Heilig Gábor és Eszményi Viktória társaságában élvezte a Balatont, a jó ételeket és a zenét.

– Ez az első nyár Imi nélkül nagyon üres. Mind a mai napig hiányzik, és hiányozni is fog mindig. Még nem tudtam feldolgozni a halálát – mondta szinte elcsukló hangon Heilig Gábor.

Gálvölgyi János egy meglepő módját választotta a felejtésnek: a színész videóit nézi.

– Csak közhelyeket tudnék mondani – sóhajtott nagyot Gálvölgyi. – Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék Imrére. Szombatonként ismétlik a Pasikat, az összes részt megnézem, olyan, mintha még mindig élne. Úgy tartja a mondás, hogy akire mindig gondolnak az emberek, az örökké élni fog. Imre is örökké fog élni! – magyarázta a színésztárs.

Koós Fülén búcsúzott

Szürke kis kocsma áll a falu főutcáján, a falak sárgák, még abból az időből, amikor lehetett bent dohányozni. Tízfős társaság iszogat csendesen a teraszon, a sör és a bor is a régi. A poharak teli, csak egy árválkodik üresen Koós János mellett. Talán a múlt század óta nem változott itt semmi, csak egyvalami nem a régi már: a hangulat. Mégpedig azóta, mióta a társaság szíve, Bajor Imre egy éve itt hagyta a fülei Hársfa kocsmát, a törzshelyet, ahol Koóssal rendszeresen iszogatott.

Övé az üres pohár, az ő tiszteletére telik meg sörrel és borral a többi. Csütörtökön is miatta gyűlt össze a társaság. Bajor a fehérbort szerette, igaz, az utolsó időszakban már nemigen ivott, de a régi társasághoz, amikor tudott, lejárt. Még egy valaki hiányzott: Bajor özvegye, Ildikó, aki ugyan nem ivott a kocsmában, ő rendszerint csak akkor jelent már meg, amikor Imre sokáig elmaradt és haza kellett terelni a vacsoraasztalhoz. Ildikó egyébként azóta nem járt az ivónak még a közelében sem, mióta Imre elhunyt. Nincs miért idejönnie, a házat sem igen hagyja el.

– A poén volt az élete. A boltban kezdtünk, aztán itt kötöttünk ki, a kocsmában – mesélte Koós. A csendes megemlékezésen Imre nagy barátja anekdotázott szalonnasütésről, nyári nagy nevetésekről, strandolásról, közös kalandos fellépésekről. Egy üveg italt is hozott, Imréé volt a felbontatlan fehérbor.