Józsa Imre nem tud színpadra állni!

Ebben az évadban először játsszák a Szőke ciklont, és most először a munkás szerepében Pusztaszeri Kornél lép fel helyette. De az előadás előtt megjelenik a színpadon Józsa Imre és óriási taps kíséretében átveszi a Hyppolit életműdíjat, amit a XV. jubileumi VIDOR Fesztivál zsűrije ítélt oda.

Vezet?

Még igen, 1977 óta. Automata autóm van, ez jelentősen megkönnyíti a közlekedést.

Még mindig szereti a jó kocsikat? Úgy tudom, van egy Minije is a Mercedes mellett.

Hogyne! Autóőrült vagyok, mindig olyan lakást veszek, amihez van parkoló. A Mini kényelmes, de úgy érzem, egy kocsit még kéne vállalnom öregkoromra. Egy terepjáró az álmom, szeretem, ha vasak vesznek körül. A motorokat is imádom, volt egy Ducatim, most egy kisebb, más típusú. Olyan, amiből csak egy van az országban.

Másik szenvedélye a horgászat, idén volt pecázni?

Nem. Várjon, talán egyszer!

A Maconkai-tónál Rudi barátommal szoktam horgászni. Ő úgy ismeri a tavat, mint a tenyerét. Csónakkal kimegyünk és ott ülünk öt órát a deszkán. Erre most képtelen lennék. Majd… Helyette főzök.

Különleges a kapcsolata Rómeóval. Valaki azt mondta önnek, sosem lehet az, aztán valahogy mégis.

Várkonyi Zoltánhoz fűződik a mondás, ő volt az osztályfőnököm a színművészetin. Másodikba jártunk a főiskolán, amikor az egyik vizsgán Rómeót játszottam. Jól sikerült, de utána azt mondta a tanár úr: „Józsa, ide hallgasson! A maga Rómeója jó, de nehogy azt higgye, talál olyan hülye rendezőt, aki magára osztja Rómeó szerepét”. Igaza lett. Nem jött az a hülye rendező. Már nem is bánom.

Zeffirelli Rómeó és Júlia filmjében ön volt Rómeó szinkronhangja és az akkori felesége, Málnai Zsuzsa Júliáé. Azért az sem semmi!

Így van, akkor át tudtam élni azt a csodát, az örök szerelmet.

És egyszer a Vígben is…

Akkor volt százéves a Vígszínház, ünnepeltünk. Bementem a színpadra és az ég felé nézve kérdeztem Várkonyitól: tanár úr, megengedi, hogy egy öregedő Rómeó eljátsszon egy jelenetet a Rómeó és Júliából? Mivel a Józsát elkönyvelték humoros kisembernek, először nevettek, de aztán vágni lehetett a csendet a nézőtéren – nagyon nagy élmény volt.

Hogy van? Beszélne a betegségéről?

Nem, ez az én magánügyem.

Amikor átvette az életműdíjat a színpadon, azt mondta, reméli, nem ez lesz az utolsó díj, amit megkap. Bár Pusztaszeri Kornél ebben az évadban átvette a szerepeit, de a direktor úr azt mondta, ha jobban lesz, visszavárják. Legalább azt árulja el, ezt mikorra tervezi?

Nem én tervezek. Ennek most a szenvedője vagyok. Ott tartok, hogy pici apró legókból újra felépítem magam. Ennyi! Tudja, az ember egy idő után olyan lesz, mint egy elefánt vagy egy kutya. Félrehúzódik, ha úgy érzi, hogy baj lesz. És nem szeretné, hogy tudják az állapotát, a betegségét. Akik ismernek, megismernek, gyakran megkérdezik, hogy vagyok. Akkor csak annyit mondok: hosszú.

Derűsen viseli. Gondolom, nem tehet másként, a lányai, az unokái számítanak önre.

A nagylányom 36 éves, a kicsi négy múlt. A nagynál van két fiú unokám, Samu és Brúnó. Ők nagyon sokat jelentenek nekem. A nagylányomban nagyon tiszteltem, hogy tizenöt évesen volt egy jövőképe arról, hogyan szeretné élni az életét. Remélem, a kicsi is ilyen lesz.

A gyerekeket meg kell tanítani a szeretetre. Érzik, de nem tudják kifejezni, pedig az fontos. Ők hordozzák a fényt, még nem beszürkült, unott emberek. Ezt a fényt tovább kell adni. Amikor fiatal színész voltam, játszottam Gorkij Éjjeli menedékhely című darabjában. A sötétben lent élnek a társadalom számkivetettjei a saját fájdalmukkal. Luka az, aki leviszi nekik a fényt. Aztán egyiküknek eszébe jut, hogy megpucolja a hatalmas ablakot, hogy letisztítsa róla a koszt, és végre bejön a fény. A színház nekem ezt jelenti. A fényt.