Hofi özvegye: Gézával nem lehetett veszekedni

Ma mutatják be a Várkert Bazárban a Hofi megmondja című könyvet, amiben Hofi Géza halhatatlan mondatai olvashatók. Ilyen kötet, amiben a kabaré nagymesterének szövegeit adják ki, még sosem volt.

– Eddig láttad, hallottad, most már olvashatod is – magyarázza Hofi Ildikó. – Ez egy olyan könyv, amit simán vihetsz magaddal, felütöd, és már kacagsz. Mindig örülök, ha Gézát látom, hallom. Sosem voltam kerékkötője annak, hogy kiadják a szövegeit. Eddig is volt, aki próbálkozott, de végül feladta. Aztán felkeresett Király Levente, hogy szeretné leírni azt, ami Hofi fejében megszületett és előadott. Mi műsort kell eh­hez megnézni. Ezt most írásban olvasod. Eszméletlen jó.

– Azt hittem, nem állja meg a helyét, mert ezekhez a poénokhoz kell Géza. De megállja, mert úgy szerkesztette meg tematikusan, hogy az nagyszerű. Géza úgy szerepelt színpadon, hogy nem írta le a szöveget. De most, amit eddig hallottunk tőle színházban, rádióban, televízióban vagy DVD-n van, annak a szövege bekerült a könyvbe. Amikor olvasod, hozzád csapódnak a poénok. Borzasztó jó könyv. Kívánom, hogy nagy sikere legyen.

Ildikó nem engedi el a férjét, nem rendezi át a lakást, rendszeresen jár hozzá a temetőbe. Talán éppen ezért ez a könyv nem tépett fel sebeket, nem kavarta fel, nem szomorította el.

– Soha nem pityergek. Nekem Géza maga az örömforrás. Nevetek és simogatom – meséli Ildikó. – Nekem Gézáról mindig csak a gyönyörű mosolya, az izzó barna szeme jut eszembe, amivel ha rám nézett, teli volt szeretettel. Nem is jut eszembe szomorúság, bánat, pedig volt szemműtét, kórház, ez, az. Bejárja a gondolatom a szobákat, ahol ott volt Géza, és csak a mosolyát látom.

– Valamiből mindig poént csinált. Nem tudtam úgy vétkezni, hogy a komoly arcát lássam, csak mosolygott rám. Például utálom a kupakokat feltekerni, ezért ő sok mindent magára borított. Amikor csavarta vissza a kupakot, megkérdeztem tőle: játszol? Csak annyit válaszolt: ühüm. Ebből tudtam, hogy dühös. Hiába nincs, nekem Géza akkor is betölti az életemet. Vele annyira finom volt, annyi szeretetet adott, hogy az örökre elég.

A könyv borítójára a szerző vá­lasztotta Hofi svájci sapkás fotóját. – Először visítoztam, de aztán rájöttem, minek akadékoskodni? Nekem, a feleségnek Géza nem svájci sapkás, de valóban ez a kép fejezi ki, hogy az hétköznapi emberekhez szólt.

  – Király Levente olyan hálás nekem, valahol még a nevemet is megemlíti. Mikor találkoztunk, mondtam neki, nem is értem, Hofinak hálálkodjon. De hogy keresztbe tehettem volna, ehelyett az első perctől segítettem. Hát nem sokat. Volt egy-két javaslatom, de ennyi. Én csak élvezem a végeredményt. Tetszik a lelkesedése, hogy nem adta fel, jött a kézirattal, beavatott.