Hofi özvegye: Csoda volt vele min­den perc

Zseniális művész volt, kivételes ember. A kabaré nagymestereként történelmet írt. Feleségé, Ildikó annyi szeretetet, finomságot kapott a férjétől, ami örökre kitart. Ahogy minden évben, úgy most is férje sírjánál lehetett megtalálni, mécsesek, virágok közt.

– Hihetetlen, hogy 16 év után az interneten nincs nap, hogy ne idéznének tőle egy-egy mondatot, ne látnám a fényképét – mondja Ildikó.

– A temetőbe nem tudok úgy kijönni, hogy ne lenne a sírján sok virág, mécses. A népek mindig hozzák az íriszt, az volt a kedvence. Visegrádon, a nyaralóban sok van belő­le, még az első felesége, Gitti­ke ültette. Lila virág mindig van a síron.

Az első feleség, Vnoucek Margit, Gitta a haláláig, 36 évig élt nagy szeretetben Hofi Gézával. Öt évvel később házasodott újra, második feleségének, Ildikónak csak hét év jutott, de az óriási szerelemben. A temetésen tízezrek búcsúztak Hofitól. Az özvegynek köszöntek meg mindent, de ő úgy érezte, nem neki kell, ő „csak” meghosszabbította az életét. Ezért is volt fontos az írisz, így lehetett ott, ha jelképesen is, az első feleség is a végső búcsúnál.

– Meghosszabbítottam Géza életét az infarktusa után, ez tény és való – mosolyodik el Ildikó. – Boldogan élt, őrülten szerettük egymást. De Gittát nem lehet kihagyni. Aztán arról mesélt, hogy férjével csupa nevetés volt az élet, ami azért meglepő, mert a legtöbb humorista otthon, a hétköznapokban nem vicces.

– Géza mindenből poént csinált. Már az első találkánkon is. Egy téves kapcsolás okán ismerkedtünk meg. Valaki mást hívott, én vettem fel. Megismertem a hangját: maga a Hofi, a művész? Elkezdtünk beszélgetni, meghívott estére a színházba, az Élelem bére 800. előadására. Elmentem. Fél tízkor a büfében vártam, egy hatalmas virágcsokorral. De tényleg akkora volt, embernyi, hogy a fejemig ért. Átadtam Gézának, szeretettel. Celofánban volt, elkezdte forgatni. Ott állt Pethes Gyuri, a rendező, Malek Miki, Veszelinov András. Azt mondja Géza: és hol lehet ezt kinyitni? Mindenki röhögött. Én bolond, megmutattam a művész úrnak, le sem esett. Már a felesége voltam, amikor mondta, a hol lehet ezt kinyitni, arra utalt, hogy miért nem egy üveg italt hoztam? – neveti el magát Ildikó. Az elején volt, hogy ült a fotelben mereven, nézett előre. Azt hittem, baj van. Mondta, nincs baj, Ildike, dolgozom. Fejben rakta össze a dolgokat. Az a hét év, amit egy fedél alatt töltöttünk, csodálatos volt. Szenes Iván kérdezte: Ildi, mondj már valamit, milyen hatással volt rád? Iván, gondold végig! A né­pek kempingszékeken ültek, várták órákig, hogy jegyet vehessenek rá. Ha az emberekre ilyen hatása volt, akkor rám, gyönge asszonyra, akinek még udvarolt is, milyen hatással lehetett? Hát elolvadtam! De kölcsönösen, hiszen ő meg kapott egy fiatalt. Húsz év volt köztünk, amit sosem éreztem. Csodálatos volt hozzásimulni, csoda volt vele min­den perc. Ildikó még akkor sem értette, miről beszél Géza, amikor utalt a korkülönbségre.

– Megérkeztünk a nyaralóba, míg ő mindent elrendezgetett az autóban, addigra én kinyitottam a házat, kitártam a spalettákat, fölszaladtam a táskákkal, bepakoltam a hűtőt. Jött föl, azt mondta: – Könyörgöm, ne alázz, ne legyél ennyire fiatal! Én nyitom ki a spalettát, én cipelem fel a csomagot. Velejéig hedonista volt Hofi Géza, pontosabban, lett volna, ha nem kezd vigyázni magára. Élvezte az életet, szerette az embereket.

– Az infarktus után le kellett fogynia, amit be is tartott. A kórházban is azt mondták, ilyen fegyelmezett beteg nincs is. Pár hónap alatt harminc kilót adott le. Nagyon vigyáztam rá. Boldogítottuk egymást, de nagyon. És ez így volt, nem az idő szépíti meg. Borzasztó tragédia, hogy 65 évesen elment. Még legalább egy tízest kapnunk kellett volna, hogy legyen jó még nekünk. Ne tartson ilyen rövid ideig. De ez az idő annyira gazdag volt, hogy még mindig ő tölti be az életem. Az ő szavai, az ő mosolya, az ő simogatása… – búcsúzik, ne lássuk, hogy elérzékenyül. – Nagyon jó volt nekünk. Ennyi legalább.