Halálakor is tele volt Aradszky naptárja

Mindent elért, a lelke mélyén mégis rettegett attól, hogy nem szeretik. Valójában egy félénk kisfiú volt, akinek a halott édesapja emléke adott támaszt. Sorozat, 4. rész.
Mindent elért, a lelke mélyén mégis rettegett attól, hogy nem szeretik. Valójában egy félénk kisfiú volt, akinek a halott édesapja emléke adott támaszt. Sorozat, 4. rész.

A naptárja most is tele van… A múlt vasárnapi hirtelen halála óta még nem volt idő minden szervezővel beszélni, mindenkinek egyesével elmondani, hogy töröljék a koncertet, mert Laci nincs többé… Leírni, kimondani is nehéz ezt a három szót: „Laci nincs többé” mert Laci volt, van és mindig is lesz. Ha testben nem is, az itthagyott slágerein keresztül mindenképpen. Az Isten veled édes Piroskám!, a Nem csak a húszéveseké a világ, és a Még ide-oda húz a szív című örökbecsű dalok évtizedekkel később is felcsendülnek majd, és mindenki tudni fogja, hogy ki volt az a mindig mosolygós ember, akinek ezeket köszönhetjük.

Az énekesnek soha nem voltak rosszakarói © Csányi Kriszta

Ha már a mosolygás… Nagyon kevés olyan emberről hallani, akinek tényleg soha nem voltak ellengései. Egy sem. Az, hogy Aradszkyt mindenki szerette, azért is különleges dolog, mert nem volt egy simulékony ember. Mindig kiállt az igazáért, keményen fellépett a gyengék védelmében, és habár udvariasan is, de mindig elmondta, mit gondol, persze csak akkor, ha kérdezték. Talán ez a legutóbbi megállapítás a megfejtés arra, hogy miért nem voltak rosszakarói. Csak akkor beszélt, ha kérdezték. A legőszintébb beszélgetéseit az édesapjával folytatta, annak halála után is, Az örök élet színpadán című ön­életrajzi könyvében is az öreggel „cseveg” álmában. A papa kérdésein keresztül ismerjük meg igazán Aradszky Lacit, a félénk kisfiút, aki nem akart semmi mást, csak másokat szórakoztatni, és azt, hogy őt igazán szeressék.

Aradszky szülei – édesapjával álmában beszélgetett az énekes

Nem akart még meghalni, és búcsúzni sem, rengeteg dolga volt. A könyvének utolsó párbeszédében is azt írja:

„Nem merem kinyitni a szemem, féltem attól, hogy ha a könyvnek vége, akkor többet nem fog eljönni. Féltem, megijedtem. Egyszercsak a kezemen éreztem anyu simogatását, majd azt mondta, soha ne féljek, mert amit apu megígért, az úgy van. – Jövünk ezután is mindennap, sőt el sem megyünk – mondta anyu. Így aludtam el. Másnap, vidáman, frissen ébredtem. Leültem a gép elé, és leírtam a tegna­pi beszélgetésünket. Mert mindenre emlékeztem… Valami frappáns még kellene a végére, mert az, hogy vége, nem lenne igaz, aztán bevillant!

Folytatás következik! Igen! Mert én „Soha nem búcsúzom el”…