Friderikusz hízeleg hajdani ellenségének, Vitraynak

Mi lett veled, Fridi? Kíméletlen kritikát ígért új műsora záróblokkjában, de csak méltatás lett belőle. A dicséretek közül első volt az, amiben Vitray Tamásról beszélt.

Ez azért is különös, mert néhány éve egymásnak feszült a televíziózás két ikonja. A feszültség köztük évtizedekkel ezelőtt kezdődött. Friderikusz még pályakezdő volt, amikor Vitray egy nem elég jó anyaga miatt az egész szerkesztőség előtt ordította le a fejét. Sándor a megaláztatás miatt tíz percig sírt az MTV-székház előtt. Sok évvel később azt nehezményezte, hogy őt nem hívták meg az MTV 50 éves születésnapi sorozatába, amit Vitraynak tulajdonított. A mester pedig Sándor könyvében a róla írtaktól akadt ki, de nagyon. Hazugsággal vádolta, úgy látszott, sosem lesz békülés. Telt-múlt az idő, majd úgy két éve egy interjúban Vitray mondta, hogy: „Friderikusszal nem vagyunk haragban, de ki ő? Nem ismerem. Később egy másikban úgy tompított, hogy az a feltételezés, hogy ő ezt komolyan mondta, természetesen téves. Sándor akkor már csak méltatta egykori mesterét, akit a televíziózás legkiemelkedőbb alakjának nevezett.

Új, vasárnap délelőtti rádióműsorában Kulturális kitekintés címmel, szubjektív módon ígért kíméletlen kritikát. Ezért is volt ígéretes, hogy Vitray lett benne az első szereplő.

„Hetek, hónapok óta törzsnézője vagyok az M3-as nosztalgia csatornán Vitray Tamás, a 80-as években készült színpadi műsorának, a Teleferének. Nem csak azért követem szerdáról szerdára késő este Vitray Tamás műsorát, mert 30-32 éve én is szerkesztője voltam, hanem mert arra vagyok kíváncsi, hogy a tévés személyiség teljesítménye mennyire állja ki a nem éppen kíméletes idő próbáját” – vezette fel kíméletlenül kritikus rovatában a témát Friderikusz.

Majd bejátszott egy 1986-os anyagot, amiben Spéter Erzsébettel beszélgetett Vitray. Mivel ez egy igen jól sikerült, humoros rész volt, sejteni lehetett, hogy nem lesz itt vitriol.

„Mivel hetek óta nagy élvezettel követem a Teleferék harminc, harminckét éves adásait, magabiztosan állíthatom, Vitray Tamás életműve nagyon is kiállja az idő próbáját. Kopásmentes klasszikus, igazi mester, sőt művésze a mi szakmánknak. Tényleg minden műfajban remekel, amikor a színpadon egy komoly vállalkozóval beszélget, mint most szerdán… az esetben is a leg­odavalóbb kérdéseket tette föl, ha zenész jön hozzá, annak is egyenrangú partnere, és amikor, mint az előző példában mutattam, ha egy nagyon eredeti humorú hölgy jön, akkor is méltó társa. Olyan képességű pályatársam, mint ő, talán soha sem létezett ebben a szakmában. Ha felismeri ezt valaki, ha nem. Amikor azt mondogatják róla, sőt nem egyszer ő is azt vallja saját magáról, hogy kiment már a divatból, egészen más a modern televíziózás, én azt mondom, ne dőljenek be neki. Lehet, hogy ma csitt-csatt, effektek, ordítás, meg műnevetés a menő, de azt, amikor megszólal valaki, természetes és érvényes hangon, és jókor, jókat kérdez, jól reagál, annál soha, semmi nem lehet korszerűbb.

És valóban egy ici-pici sem volt, csak dicséret, amit talán Sándor is túlzásnak talált, ezért így magyarázkodott:

„Most ez olyan, mintha akarnék valamit Vitray Tamástól, de isten látja lelkem, semmi mögöttes szándék nem fűt, legalább tíz éve nem is beszéltünk, csak az az öröm hajt, amit szerda esténként a műsorát látva újra és újra megélek.”

Majd folytatta, és itt már kibújt a szög a zsákból, hogy míg Vitrayt a mennyekig magasztalta, közben napjaink televíziósainak alaposan alárúgott:

„Ha valakiben pedig még van ambíció, ha kíváncsi rá, hogy milyen volt ez a szakma, amikor valóságos szakemberek űzték, kérem nézzen bele ezekbe a szerda esti Teleferékbe… Ifjabb szaktársaimnak pedig, akik őt aktívnak nem igen láthatták, talán viszonyítási pont is lehet. Más kérdés, hogyha ezekhez a műsorokhoz viszonyít az ember és képes felismerni a kiválóban az utánozhatatlant, vajon mihez kezd vele? De ez már legyen az ő bajuk, mármint az ifjabb pályatársaimé.”