Frenreisz Károly már 11 évesen a rádióban zenélt - 1. rész

Ferencvárosi gyerek, a Mester utcában nőtt fel. Zenével előbb kezdett foglalkozni, mint iskolába járni.

– Ötévesen már zongoráztam – mondja Frenreisz Károly. – Amikor kiderült, hogy abszolút hallásom van, az édesanyám beíratott. Ott volt minden órán, jegyzetelt, hogy milyen instrukciókat ad Manyi néni, mit kell gyakorolni. Az ő segítségével kaptam egy szakmát, amiről aztán az egész életem szólt. Köszönöm neki! Tizenegy éves koromban olyan jól zongoráztam, hogy a Magyar Rádió felvételt készített velem, és korengedménnyel felvettek zongoraszakra.

Általánosba a Mester utca 19.-be járt, csak egy villamosmegállónyira a laká­suktól.

– Csintalan gyerek voltam. Mivel a tuján még a peronon is lógtak az emberek, én inkább az ütközőre ültem fel, úgy mentem suliba. Kitűnő tanuló voltam, de rossz gyerek. A zene mellett a foci is érdekelt, minden este a Tinódi téren rúgtam a labdát.

A család csak egyszer hagyta el rövid időre a kerületet, amikor a történelem rákényszerítette őket.

– 1956-ban, tízéves koromban, édesanyám testvéréhez költöztünk a Gellért-hegyre. A szüleim úgy gondolták, túl veszélyes lett a környékünk – meséli, majd visszatér a tanulmányaihoz: – Az általánosból egyből két iskolába is bekerültem, a József Attila Gimnáziumba, a Villányi útra, és felvettek a Bartók Béla Zeneművészeti Iskolába is klarinét szakra. A kosárlabda pedig olyan jól ment, hogy bekerültem a MAFC-ba. Elég elfoglalt voltam, de ha volt egy kis szabadidőm, mentem a térre focizni.

Károly két bátyja is szerzett „rendes” szakmát, mielőtt színész lett. Latinovits Zoltán építész, Bujtor István közgazdász diplomát. Karesztől is elvárták, hogy egyetemet végezzen. Belgyógyász főorvos édesapja joggal remélte, hogy követi a pályán.

– Egy évig tanultam fogorvosnak, de a vizsgaidőszak előtt kiszálltam, külföldre mentem zenélni. Németország, Svájc, Ausztria. Élőzenés klubokban muzsikáltunk a Hámos Combóval, tizenhat hónapig. Sokat tanultam ebből az időszakból. Nagy dolog volt, életemben először akkor léptem át a határt. A fekete-fehér híradóból kikerültem a színes filmbe. Kint sok megkeresésünk volt, de úgy éreztem, itthon a helyem. A generációnkból a barátaink 80 százaléka elment. Azt szoktam mondani: nem ők a kalandorok, hanem mi, akik maradtunk.

Míg kint élt, Karesz felfüggesztette a Metró tagságát. Mivel a zenekar csak akkor indult, szinte még gyerekek voltak, mind megértették, hogy nem hagyhat ki egy ilyen lehetőséget. Amikor hazajött, Zorán visszahívta.

– Az, hogy kimaradtam az egyetemről, komoly belső konfliktust eredményezett. Egyetértettem azzal, hogy illik egyetemet végezni, de akkor már a Metróban játszottam, és nagyon ment a zene. A szüleink úgy gondolták, minden gyereknek kell diploma, mert a diplomás jobban érvényesül. Ha megszerezted, utána csinálhattad, amit akartál. Mire én odajutottam, a szüleim belefáradtak, nem erőltették annyira. Művészi pályán középszerűnek lenni komoly átok, de látták, hogy jól megállom a helyem, megnyugodtak, büszkék voltak rám. Már az érettségire is szinte egy koncertről mentem. Balatonföldváron léptünk fel, hajnalban értem haza, de másnap jelesre vizsgáztam.

2. rész: Zsebében hordja a vallomást Latinovits haláláról
3. rész: A Gundel család bojkottálta a Gundel éttermet
4. rész: Zoránt ma is zenekarvezetőnek szólítja