Felkavaró: az egyik utolsó interjú Czeizel Endrével

– Hisz Istenben?
– Római katolikus családban nőttem fel, bérmálkodtam, voltam elsőáldozó. Aztán az egyetemi évek materialista szemlélete és orvosként pár tragédia eltávolított Istentől. Aztán jött ez a betegségem, és amikor az ember halálos beteg lesz, mindenkinek a segítségét elvárja, még a Mindenhatóét is. Aztán, amikor a visszaesésem után hat, majd két hónapot töltöttem kórházban, volt két olyan nap, amikor már mindenki lemondott rólam. Csodaként fogadtam, hogy ezután új életet kezdhettem, és őszintén megmondom, azóta esténként megköszönöm a Mindenhatónak, hogy még itt lehetek.

– Ha visszapörgetjük most az idő kerekét, és megállítjuk akkor, amikor Czeizel Endre középiskolás, akkor miről álmodott, hogy mi lesz önből?
– Most meg fog lepődni, mert az én életemnek a nagy tanulsága, hogy soha nem az lettem, ami akartam. Először is mindent odaadtam volna azért, hogy futballista lehessek, aztán történész akartam lenni, végül apám hatására mentem az orvosi egyetemre. Orvosként szülész volt a vágyam, de genetikus lettem. De meg kell mondanom, hogy mindig jobban alakultak a dolgok, mint ahogyan én azt eredetileg elterveztem.

– Nem lett volna szívesebben válogatott labdarúgó?
– Hát, én még az egyetem alatt is kacérkodtam ezzel. Ez a magyar futball aranykora, a Vasas ifiben játszottam középcsatárt, Deák Bamba volt az ideálom. Egy tank voltam, ha elindultam, hullottak a védők. Amúgy, mivel apám kisiparos volt, csak úgy kerülhettem az egyetemre, hogy a Vasas beajánlott.

– Sok minden fűződik a nevéhez, a munkásságához, ezek közül is kiemelkedik az a kutatás, amely során kiderült, hogy a magzatvédő vitaminok megelőzhetnek sok-sok születési rendellenességet. Igaz, hogy ezért az eredményért a Nobel-díjra is esélyes volt?
– Igen, 1991-ben az amerikai egészségügyi miniszter azt mondta nekem, mindent el fognak követni, hogy ez a hallatlan megtiszteltetés engem érjen. Washingtonban, a Tudománytörténeti Múzeumban, ahol a tudomány legnagyobb mérföldköveinek állítanak em­léket, egyedüli magyarként kap­tunk helyet a magzatvédő vitaminokat érintő kutatásainkkal.

– Ismerjük önt tudósként, or­vosként, televíziós személyiségként. De milyen volt apaként?
– Ez egy nagyon érzékeny kérdés. Amikor az ember beteg lesz, és úgy érzi, hogy búcsúzik a világtól, akkor visszatekint és átértékel. Mindig úgy gondoltam, jó apa vagyok, külföldön spóroltam, hogy ajándékot tudjak nekik hozni, csütörtökönként vittem moziba őket, szombaton kirándulni mentünk, megvoltak tehát a közös programok, de amikor felnőttként beszélgettem velük ezekről az időkről, azt mondták, nem nagyon érezték a szeretetet, inkább csak azt látták, hogy apu a munkába van beleszeretve, és szinte csak olyan kötelességszerűen apa. És ez bánt. Tudom, hogy a tudományos eredményeim közül lesznek, amelyek fennmaradnak, de azért sokszor eszembe jutnak Shakespeare sorai, miszerint „a kaszással, ki holnap elragad, csak úgy dacolhatsz, ha gyermeked marad”. A betegségem megváltoztatott ebben is, sokkal érzelmesebb a kapcsolatom a gyermekeimmel, mint korábban.

– Kívülről úgy tűnik, nagy méltósággal viseli a betegségét, de úgy hallottam, hogy tervez még egy „turpisságot” a halála utánra. Igaz, hogy egy kapszulában a DNS-mintáját is szeretné betenni az urnába?
– Nézze, ez nekem már egy na­gyon régi ideám, és ha ügyesebb ember lennék, meg is gazdagodhattam volna belőle... Azt ma már kevesen tudják, hogy annak idején azért temették a föld alá az embereket vagy égették el a testüket, mert a legtöbben fertőző betegségekben haltak meg. De ma már ez megváltozott. Közben ötvenhárom óta tudjuk, hogy mindannyiunkban ott van egy emberi tervrajz, amely meghatározza életünk lehetőségbirodalmát. Ez a DNS. És én azt gondolom, ezt kellene eltenni! Ennek lenne egy mitikus üzenete, hogy abban az urnában ott van belőlünk a lényeg. De lenne praktikus haszna is, ha a gyermekeinkben, unokáinkban kiderül egy genetikai betegség, akkor a DNS alapján utána lehetne járni, honnan ered, mi a teendő. Szóval igen, én ezt már megtettem, ott van a DNS-em egy fiolában, az öcsémet megkértem, hogy ha eljön az idő, akkor ezt mindenképpen tegyék be az urnába. Remélem, ezért nem tartanak majd bolondnak az emberek, de egy nemzeti génbank létrehozását a temetkezési kultúra megváltoztatásával el lehetne érni.

– Önnek harmincötezer baba köszönheti az életét. Mindent tud az életről. De vajon mit tud a halálról?
– Születünk, élünk… és elmegyünk. Ha csecsemők és gyermekek halnak meg, azt az élet nagy igazságtalanságának tartom. Én most nyolcvan­éve­­sen már tíz évvel meghaladtam a magyar férfiak várható életko­rát. Tudom, hogy nekem már nincs sok hátra, ez a betegség gyógyíthatatlan, és nagyon remélem, megbékélten fogok elmenni.