Eszméletét vesztette a reptéren Cinthya

Azt nem lehet kétségbe vonni, hogy Cinthya Dictator tehetséges művész. Lediplomázott az Iparművészeti Egyetemen, rendszeresen kiállít, képei még a Ludwig Múzeumba is bekerültek. Televíziós szereplései alapján mégis másként ítélik meg.

– Tisztában vagyok vele, hogy olyan lánynak mutatom magam, aki – már bocsánat –, de egy hülye p.csa. Pedig nem így van. Nemrég bejártam Indiát, mocsokban, bűzben zarándokoltam, él­tem. Ott is készítettem képeket, amikből szombaton nyílik kiállításom a Tütüben. Egy hónapot töltöttem kint, és minden nehézség ellenére a mai napig odaköltöznék.

Rajongása India iránt elnyomja azt a rossz élményt, hogy az utazás végére nagyon beteg lett.

– Mombaiban szálltam le a gépről, próbáltam tartani magam, nehogy karanténba zárjanak, de összeestem. Elvesztettem az eszméletem, és amint magamhoz tértem, sugárban összehánytam a repteret. Szerencsére felengedtek a Katarba tartó gépre, de onnan már tolókocsiban hoztak le. Bekómáltam, 41 fokos lázam volt. Huszonnégy órát repültem halál betegen. Itthon egy hétig jártam a trópusi betegségek osztályára, de már nem lehetett kimutatni, hogy mitől lettem rosszul. Szerintem a magas láz mindent kipusztított.

Igazából az a csoda, hogy Cin­thya csak az indiai utazás végén lett beteg. 

– Akkor tudsz asszimilálódni, ha a helyiek életét éled. De tény, hogy a mi szervezetünknek az sokk még akkor is, ha odafigyelünk – mondja, bár ő nem figyelt oda. – Fogat mostam csapvízzel, megettem mindenféle kaját, gyümölcsöt. Meg akartam élni azt a helyzetet, amibe keveredtem. Négy hétig semmi bajom nem volt. Rajasthan államot jártam körbe, szinte mindennap más városba mentünk. Utaztam motorral, háromemeletes vonaton, kétszintes buszon, amin franciaágy volt. Az nagyon romantikus. Néztem a csillagokat és a Holdat, ami fordítva állt az égen. Zokogtam. Legtöbbször sírtam, hogy láthatom ezt a csodát – meséli csillogó szemmel, de azt sem hallgatja el, hogy ez nem volt luxusút:

– Minden nagyon hangos és büdös. Ott nem zuhanyoznak, a víz szent dolog, csak vödörben mosakodnak. Mi persze zuhanyoztunk, ha volt hol. De kaptunk olyan szállást is, ahol még vécé sem volt, nemhogy tusoló. Máshol közös vécét találtunk, mosdót ritkán. Szánalmas, szegényes szállásaink voltak. Mindenki le akart húzni, koldulnak, kéregetnek úton-útfélen, de közben boldogok. Arra vágynak, hogy a családjukkal legyenek, és megosszák egymással önmagukat. Ott az élet, a gondolatok dominálnak, és ez tetszik, mert nem szeretem a személytelen materiális világot. Beleszerettem egy hihetetlen barátságos művészvárosba, Udaipurba, oda bármikor elköltöznék.