Eperjes Károly: A lelkembe költözött Major Tamás

A főiskolán Major Tamás tanítványa volt. Jól tudom, hogy önnek mondta azt: magának jól áll a színpad.

Egy olyan pillanatban mondta, amikor álltam a színpadon és azt éreztem, hogy nagyon rossz vagyok. Az járt a fejemben, hogy lenyomom a kilincset és elmegyek valahová az NB II-be futballozni, mert szégyen, hogy a Major tanár úr óráján ilyen rossz állapotban vagyok. Mielőtt vettem volna egy nagy levegőt, hogy elinduljak, Major tanár úr megszólalt: milyen jól áll magának a színpad. Ez a mondat valósággal újjáélesztett, és akkor megfogadtam, komolyan dolgozom. Major megértette, hogy nagyképűvé tett a korábbi siker, és nem fektettem annyi munkát a szerepeimbe, amennyit kellett volna.

Tényleg elment volna focistának?

A Videoton-tartalékban voltam. A Vidi edzéseire jártam „rakkolósként”. Korábban ott dolgoztam, úgy láttam, hogy a foci lehet a jövőm. Ez jutott akkor ott, a színpadon az eszembe. Müller Sanyi szokta mondani nekem meccs után, ha nem adok jó passzt, vagy nem indulok be jól, hogy nagy mákunk van, te Színész, hogy nem focista lettél! A Színész becenevet a Videotonban, Májer Lajcsitól kaptam. Nagyon bohém, „firkás” futballista volt.

Játszott és forgatott is Majorral.

Bizony! Hála a jóistennek! Mindig nagyon szerettem vele egy légtérben lenni. Az utolsó filmszerepében, a Nagy generációban az édesapámat játszotta. Persze egyikünk sem tudta, hogy ez az utolsó filmszerepe. Van egy monológja, amikor az idős Makai – Major Tamás – haldoklik, hát az valami szívszorító.

Ön volt az egyetlen, akinek végig „élő” maradt vele a kapcsolata, még a soproni szanatóriumban is látogatta.

Ennek nem kell nagy feneket keríteni! Sopron környéki, hegykői vagyok és amikor tudtam, hogy bent van a szívszanatóriumban, akkor bevittem neki öt liter kékfrankost egy remek borásztól. Ő eljátszotta, hogy nagyon jól van. – Csibész, Szami, majd megisszuk! – ezt mondta. Az egész találkozásunk alatt azt éreztem, hogy nagyon jól van. Rá két hétre meghalt. Eljátszotta, hogy ő innen kijön, csak szanatóriumban van, még. Nem látszott rajta, hogy azok már az utolsó idők.

Nehéz volt feldolgozni a hiányát?

Szoktam hozzá fordulni, érte is, meg vele is az Istenhez. Nagyon sokat köszönhetek neki. Az alapokat tőle tanultam meg a gyakorlatban. Amit Hegedűs Géza bácsitól elméletben kaptam, annak Major tanár úr adta a gyakorlati lényegét. Szoktam járni a sírjához. 

Ön tanít is. Harminc évvel Major halála után érvényesek még a mai színjátszásban, amit tőle sajátított el?

Csak azok érvényesek. Major tanár úrnak két alapvető mondata volt a pályát illetően.
Az első: a szerep a sorok között van. A második: a jellem meg a gerincben. Ez a tartalom és forma harmonikus egységét jelenti. Ez a minőségi tanítás alapja. Természetesen még lehet hozzárakni, de ez a váz és ez a lélek. Morál és bölcselet. Biblia és Aristotelész poétikája.
A harmonikus, az egyetemes kultúra. Még mindig ez az érvényes. Aki ettől eltér, az mindig valami furcsa, nem egyetemes útra téved.

Ma jóban lennének Majorral?

Ezen sokszor elgondolkoztam, ahogy azon is, hogy ma milyen kapcsolatban lennék Montágh tanár úrral vagy Latinovits Zoltánnal. Mivel nagyon finom viszony volt közöttünk mindvégig, remélem, hogy az a mai időkben is kitartana, ha itt a földi létben élne. De egyébként élő kapcsolatunk van. Néha szokott eszembe jutni nem csak a temetőben, egy-egy fohásszal odafordulok. Egészen addig, míg Taub Jánost meg nem ismertem, addig minden szerepformálásnál az lebegett előttem, hogy ezt a Major tanár úr hogyan csinálná. Mindegyiknél. Néha ma is. De mióta megismertem 1987-ben Taub Jánost, a Hetvenkedő katona című munkánk kapcsán, onnantól Major tanár úr virtuozitásával és János precizitásával igyekszem megformálni a szerepeket.

Meséljen arról, milyen volt Hegykőn felnőni.

Hegykő nekem a világ közepe. Amióta a szü­leim a temetőben vannak, azóta is a világ közepe, de a könnyes közepe. Hazajárok néha, nem bírom ki. Barátok még vannak és a temető. Néha a levegő, az Alpokalja a Fertő tó illata hiányzik. Tizennégy éves koromig voltam – ha szabad így mondanom – mindennapos hegykői, aztán Sopronba mentem gimnáziumba, kollégiumba. De ezt a szüleim haláláig úgy éltem meg, hogy mindennapi hegykői voltam. Most már csak kóbor hegykői vagyok.

Megvan még a házuk?

Eladtam. Mindenki meglepődött rajta, de a ház a szüleim nélkül nem ugyanaz a ház. Négy éve halt meg édesanyám, addig rendszeresen hazajártam. Ott pihentem ki magam, ott vettem levegőt. Édesapám mondta, ha a fiam csak egy napra is hazajön, mindig feltöltődve megy vissza.

A gyerekei is ilyen erősen kötődtek Hegykőhöz?

Igen, de a családtagjaim nem szeretik, ha róluk beszélek.
A gyerekeim azt mondták: apa, annyira nyitott az életed, minket hagyj ki belőle! Elég „bolond” az életünk így is.

Talán van egy kiskapu. Az unokáról muszáj beszélni.

Ennyit elárulhatok, feleségemmel és a menyünk szüleivel boldog és büszke nagyszülők vagyunk.

Főiskolásként a mostani Magyar Színház épületében kezdte a pályát.

Így van, és nagyon megszerettem. Fantasztikus társulat volt, fantasztikus színészek, előadások. Akkor Nemzeti Színház volt a neve. Innen hívtak Kaposvárra, diplomás színészként ott kezdtem a pályát. Zsámbéki Gábor és Székely Gábor onnan hívott vissza
a Nemzetibe. Innen mentem a Katonába, mikor a Katona és a Nemzeti szétvált.

Milyen visszatérni?

Szívszorító a színház állapota, de ta­lán ha a szellemi, lelki építkezést jól végezzük, akkor majd a Magyar Színház formai megújulása is bekövetkezik. Annak külön örülnék, ha megérhetném.
Szeptember 30-án lesz a Tizedes meg a többiek premier­je. Beszélgetünk a darabról?
Azt hittem, azért van ez a riport és azért kezdte Major tanár úrral, mert az ő szerepét, Albertet játszom. Amikor Deres Péter dramaturgunk előállt az ötlettel, boldogan vállaltam Albert szerepét. Biztos, hogy nem leszek olyan, mint ő, és senki sem lesz olyan, mint akik a filmben játszottak zseniálisan. De hál’ isten ez nem a film remake-je, hanem önálló, színpadi A tizedes meg a többiek. De talán az eddigiekhez képest ez lesz a leghűségesebb a film egészéhez.

Ezzel a szereppel is fordult Major tanár úrhoz?

Igen és nem tiltott tőle.

Ez hogyan történik?

Azt az ember a lelkében megérzi. Még azt is gondoltam, hogy egy-egy pillanatot a tanár úr gesztusaival, paródiájával csinálok meg, de amikor arra gondoltam, ő ehhez mit szólna, az jutott eszembe, én más személyiség vagyok, találjam meg a saját személyiségemhez a szerep lényegét. Hiszen mindig arra intett: a szerep a sorok között van, a jellem meg a gerincben.