Dévényi Tibor el akarta venni Gór Nagy Máriát – interjú

Színészi pályára készült. Miért nem lett az végül?

Már gyerekként szerettem szerepelni, ez volt az én utam. Parodistaként nyertem Ki mit tud?-ot 1965-ben és felvettek a színművészeti főiskolára. Oda jártam, de csomó zavaró tényező volt, mint például a szerelem, vagy hogy első­éves színészként még nem szerepelhettem. Ekkor jött egy kedvező ajánlat Róna Tibortól és a Vidám Színpadtól, így lettem a Beatkabaré egyik szerzője. Nagy kiesés nem volt az életemben az iskola, mert onnantól kezdve szinte végig a színpadon éltem, hiszen hirtelen berobbant az Illés, a Metró és az Omega, utána az ORI, az Országos Rendező Iroda is megbízott, így én lettem a bandák hivatalos konferansziéja.

A szerelem Gór Nagy Mária volt?

Évfolyamtársak voltunk, és én akkor azt gondoltam, hogy mi majd népszerű színészházaspár leszünk. Mindketten 18 évesek voltunk, és ahogy az ilyen korban lenni szokott, a fiúnak semmi esélye nem volt. De nagyon jóban vagyunk Marival azóta is, a 60. születésnapom az egész tanodával felköszöntött.

Meséljen a Három kívánság születéséről!

A televízió ifjúsági osztálya behívott, hogy szeretne gyerekeknek készíteni egy kívánságműsort, ami nem olyan, mint az Önök kérték! Egy éjszaka pattant ki a fejemből az ötlet, hogy mi lenne, ha olyan fantasztikus kívánságokat teljesítenék, mint hogy egy gyereket elefánttal viszünk iskolába, vagy valakinek elintézzük, hogy John Travoltával táncolhasson. Amikor ezeket beírtam, kiröhögtek, hogy milyen műsor lesz ez, aztán amikor fél év múlva ezek a kívánságok teljesültek, akkor már az egész ország erről beszélt.

Gondolta volna, hogy ennyire hat a műsor?

Legalább annyira nem számítottam rá, mint arra, hogy a Retro Rádió egy év alatt az ország leghallgatottabb rádiója lesz, és ahol még 70 éves korom után is saját műsorom lesz. Walt Disney azt mondta, hogy az a jó gyerekműsor, amit a felnőtt is szívesen néz, ez volt a Három kívánság trükkje is. Ha egy magyar kisgyerek Maradonával focizott, az a felnőtteket is érdekelte.

Soha nem érezte, hogy bárkinek az útjában volt a műsorral, a sikereivel?

Ilyen mindig van, de a műsor annyira specifikus volt, hogy itt az én szereplésem nagyjából két százalék volt, a maradék kilencvennyolc pedig a szervezés, amit rajtam kívül senki nem tudott megcsinálni. Szerencsém is volt, hogy már az elején elkaptam egy-két világsztárt, mert utána őket már lehetett mutatni, hogy tessék, ők már elvállalták, és így az egész egy önmagát gerjesztő folyamat lett. Persze többször próbáltak megfúrni, de sikertelenül, mert a Három kívánság Tibi bácsi nélkül elképzelhetetlen volt.

A műsor esetében a vasfüggöny másik oldalán lenni egzotikum volt, és nem akadályokat jelentett.

Akkoriban még a világsztároknak is hencegésre okot adó dolog volt teljesíteni egy, a vasfüggöny másik oldalán élő gyerek kívánságát. Menő dolog volt nekik együtt szerepelni, ahol pedig volt egy kamera és egy gyerek, garantált volt a siker. Hetvenkét világsztár lépett fel a műsorban tizennyolc év alatt, huszonegy országban ezerkétszáz kívánságot teljesítettem, de nem vagyok benne biztos, hogy most ugyanolyan könnyen menne ez.

Miért?

A mai gyerekeknek az már nem érdekes, ha kiviszem őket a karácsonyi vásárra Bécsbe. A Retro Rádió után több tévétársaság is megkeresett, hogy valamilyen formában támasszuk fel a Három kívánságot, de már nem akarok kívánságokat teljesíteni. Az adások megszervezése sok energiát vett igénybe, és nekem is sikerült a legjobbkor, a csúcson abbahagyni.

Volt a sztárok között nehéz eset?

Ha már eljutottam odáig, akkor egyetlen világsztárral sem volt probléma, kollégaként, barátként kezeltek. Egy-két magyar híresség nemet mondott, de biztos csak azért, mert rossz napja volt. Sokan azért nem akarták elvállani, mert nem tudták, milyen műsorkörnyezetbe kerülnek. De ha látták, hogy Maradona, Travolta vagy az amerikai elnök a referencia, már nem volt sok ellenvetés. Elôfordult, hogy vasárnap kinéztem az ablakon, és egy lélek nem volt az utcán, mert mindenki a Három kívánságot nézte. Na, akkor már mindenki nálam akart szerepelni.

Hogyan ünnepli a 73. születésnapját?

Már harmadik éve a Tátrában ünnepelünk nagyon kedves barátainkkal. Nagyokat sétálunk, kirándulunk, beszélgetünk, nekem ez az igazi kikapcsolódás.

Egy születésnapkor felmerül, gondol az elmúlásra?

Rengeteget. Márai Sándort tudom idézni: már nem vagyok kíváncsi, csak figyelmes. Hetven után átértékeltem az életem, azért is csináltam bakancslistát, és örömmel jelenthetem be, hogy majdnem mindent kipipáltam rajta. Nagy álmom volt, hogy színházban is színpadra állhassak és néhány éve a Rádiókabaréval a Thália Színházban bele is kóstolhattam ebbe a világba.

Az egészsége ad okot arra, hogy bakancslistát készítsen?

Egy picit magas a cukrom, de ilyen rohanás és a bulik mellett nagyon nehéz bármilyen diétát tartani. Az 1989-es autóbalesetem óta csípőprotézisem van, ami miatt egy picit sántítok, és két éve műtötték a kalapácsujjam is. De azt mondom, nagyjából minden rendben van velem.

Mi az, amit még szeretne elérni?

Tréfásan azt tudom mondani, hogy még szeretném, ha több százmillió nézőm lenne, de ezt csak Kínában tudnám megvalósítani, szóval meg kellene tanulnom hozzá kínaiul, hogy oda is elvigyem a Három kívánságot. De egyébként a három kívánságom: egészség, egészség, egészség. Ha az megvan, majdnem mindent meg lehet valósítani.

Fiatalon nagy csajozógép hírében állt, aztán sokáig nős volt, majd elvált. Beával már több mint tíz éve vannak együtt, mi a titkuk?

Nincs titok, korban nagyon passzolunk egymáshoz, és ebben az életkorban már az a csoda, ha tudunk hallgatni. Amikor elváltam, mindenki azt mondta, hogy Tibi bácsi majd most rááll a fiatal nőkre, de én inkább párt kerestem magamnak. Most 73 éves vagyok, Beácska 60, ami bár több mint tíz év, korban mégis passzol.

A 75. születésnapjára mit kívánna magának?

Erről még ne beszéljünk, előbb meg kell élni. De ha a lábam engedi, egész éjszaka táncolni fogok.