Csukás István: Bagaméri létezett

amarosan digitálisan felújított formában ismerheti meg a mai ifjúság sokunk gyermekkorának meghatározó történetét. A Keménykalap és krumpliorr című négyrészes tévésorozatban a kor olyan nagyságai szerepeltek, mint Szilágyi István, Páger Antal, Suka Sándor vagy a Nemzet Színésze, Haumann Péter. A történet írója, Csukás István egyik legnagyobb sikerének tartja a történetet, ugyanis a vasfüggöny mögött első alkalommal nyerte el a sorozat az úgynevezett filmes Oscar-díjat. 

– A mai napig a legnagyobb elismerés az Emmy-díj, ami akkoriban még más néven futott – mondta a Borsnak Csukás István. – El se akartuk hinni, csak akkor fogtuk fel, amikor megküldték az oklevelet. Szerencsére akkoriban az ifjúsági filmeknek nagyon jó volt a renoméja, bárki szívesen jött forgatni, bár egy kivétel akadt: Major Tamás. Ma már elképzel­hetetlennek tűnik, hogy ne a zse­niális bohóc, Alfonzó alakította volna Bagamérit, a fagylaltárust, pedig eredetileg Majort kérték fel a szerepre. Őt egy csep­pet se érdekelte a szerep, rengeteg színházi és politikai elfoglaltságaira hivatkozva nem vállalta. Utólag belegondolva, bár biztos nagyon jól megoldotta volna, nem lett volna ilyen a sorozat – tette hozzá Csukás, aki azt is elárulta: Bagaméri a valóságban is létezett! 

– A fagylaltárus figurája megvolt a fejemben, de a neve nem. Ekkor jutott eszembe, hogy Kisújszálláson, ahol születtem, élt egy fagylaltos, akit Bagamérinek hívtak. Utána már csak a versikének kellett megszületnie: Ba­gaméri, aki a fagylaltját maga méri. A szülőfalumban amúgy most életnagyságú Bagaméri-szobor áll a helyi vigadó előtt – mesélte Csukás. 

A kis tüsi hajú Sülét Berkes Gá­bor alakította, akit a mai ge­neráció az Első Emelet, a Rapülök vagy az Első Emelet előadójaként ismernek.

– Volt előtte egy-két kisebb, de ez volt az első igazi nagy filmszerepem. Miután megkaptam, azután tudtam meg, hogy meg kell válnom az akkoriban igen divatos gombafrizurámtól, hiszen Süle egy tüsi hajú srác. Egész nyáron forgattunk, reggel nyolcra jöttek értünk és este nyolcig voltunk ott. Anyukám mindig elkísért, de két átállás között állandóan rosszalkodtunk, és úgy hajkurásztak minket a filmesek. A kor nagyjai elképesztően türelmesek voltak velünk, bármeddig is tartott felvenni egy jelene­tet. Vicces visszanézni ma­gunkat, nem beszélve arról, amikor a gyermekem is megnézte. Rengeteget rö­högtünk együtt a kinézetemen. Kedves történet, senkit nem bántott a szocializmusban, sőt nem is volt egy, az akkori korra jellemző „elnyomó szoci” történet, csupán egy bájos ifjúsági film – mesélte Gábor.