Cooky nem tudja feldolgozni apja halálát - interjú

Hogy érzi magát A Nagy Duett zsűrijében?

Az első adásnál nagyon izgultam. Sokan azt hiszik, hogy a zsűrinek könnyű dolga van, csak beszélni kell, de ez nem ennyire könnyű. Ha értékeléskor én jutok először szóhoz, akkor végig tudom mondani a gondolataimat, viszont ha a többiek már elmondják előttem ugyanazokat, akkor vagyok nehéz helyzetben. Két éve én is ott álltam a másik oldalon Hiennel, tudom mit éreznek. Szóval nehéz megtalálni azt a hangot, amivel nem bántom a versenyzőket. De nagyon szeretem ezt a műsort.

Nem unja, hogy még mindig a nevével és az akcentusával vic­celődnek?

Nem. Egyáltalán nem. Tudom, hogy csomó szójátékot ki lehet a nevemből hozni, és a többiek sem akarnak megbántani, csak jól akarják érezni magukat. Az sem zavar, amikor kinevetik, ahogy beszélek. Nincs baj ezzel. Sajnos ez az én hibám is, hogy nem tudok jobban magyarul. Ez a nyelv annyira bonyolult és nehéz, hogy hiába akarom fejleszteni a tudá­som, az akcentusom nem tudom elhagyni, nem megy. Élő adásban, amikor mindenki figyel, akkor még jobban próbálom odatenni magam, de pont fordítva sül el. Szerintem a magyar és a francia nyelv egyszerűen nem kompatibilis. Ez van.

Mióta küzd a nyelvünkkel?

Tizennégy évvel ezelőtt érkeztem Magyarországra, azóta próbálom megtanulni a magyar nyelvet. Szégyellem magam, de nem megy jobban. Sokan rosszindulatúak, és azt hiszik, hogy tökéletesen tudok magyarul, és csak azért van az akcentusom, hogy érdekesebb legyek. De nem, egyszerűen így beszélek.

Pedig úgy tudom, az apukája magyar származású…

Igen, csak 56-ban kiment Franciaországba. Amikor kint laktunk Párizsban, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer Magyarországra fogok költözni. Ezért amikor apám szeretett volna megtanítani magyarul, mindig elutasítottam, hogy minek. Azóta számtalanszor megbántam. Hallgatnom kellett volna rá. Sajnos tavaly elvesztettem őt. Nincs az a nap, amikor ne jutna az eszembe. Annyira furcsa, hogy apám itt született Magyarországon, meghalt Franciaországban, és a fia meg most itt van az ő szülőhazájában, és próbál valami jót csinálni. Remélem, látja fentről, és büszke rám. Édesanyám egyedül maradt, de nem szeretném magára hagyni, ezért próbálom többször meglátogatni. Nehéz az ingázás, pedig csak 1500 kilométerre vagyunk Párizstól. 

Van olyan tipikus magyar sajátosság, amit nem sikerült megszoknia a 14 év alatt?

Nincs nagy különbség a francia és a magyar nemzet között. Csak a zsíros kaját nem tudom megszeretni. Amúgy ha valami nem tetszene, akkor nem maradtam volna itt. Viszont úgy hallottam, hogy egyesek a szolibarna bőrszínét nem tudják megszokni… Komikus a dolog, mert olyan jó bőröm van, hogy ha egy órát sétálok napfényes időben, már rögtön barnulok. Az emberek úgy beszélnek róla, mintha az bűn lenne. Kicsit idegesít, amikor  beszólnak, hogy „Cooky, ne szolizzál!” Basszus, nem szoliztam, csak görög vér van bennem, ilyen a bőröm. Ha fúj a szél, akkor az édesanyám rög­tön barnul, még árnyékban is. Ilyet még nem láttam.

Köztudott önről, hogy imád repülni. 

Az elmúlt nyolc évben minden szabadidőmet és pénzemet arra fordítottam, hogy megszerezzem azt a tíz különböző engedélyt, ami ahhoz kell, hogy egy légitársaságnál pilóta legyek. Egy luxusautót vagy egy jó kis lakást tudtam volna venni abból a pénzből, amit eddig ráköltöttem, az biztos. Hozzáteszem:  a nyolc év alatt a szüleim meglátogatásán kívül nem utaztam sehová, nem voltam nyaralni sem. Pedig szeretnék. De annyira megdrágult az üzemanyag, hogy döntenem kellett: vagy a repülés vagy a szórakozás. Én pedig úgy döntöttem, mindennap Tökölre megyek gyakorolni Dubaj helyett.

Pilótaként is szeretne tevékenykedni a közeljövőben?

Az én esetemben az átlagnál kicsit komplikáltabb a dolog. Imádok repülni, de a rádiózást sem szeretném feladni. Kevés olyan társaság akad, ahol a pilótával előre egyeztetnek a munkabeosztást illetően. Ha hivatásos pilóta lennék, akkor nem tudnék se rádiózni, se tévézni. Nyárra sokkal tisztább lesz a kép, addigra kiderül, hol lenne nekem az ideális.