Bújtatta a családját a rajongók elől Jimmy

Krisztián: Apu a karriert választotta a család helyett!

Zámbó Jimmy legidősebb fia 21 éves volt, amikor elveszítette imádott édesapját, akivel kevés idejük jutott egymásra. A fiú a szülei válása után az édesanyjával maradt, majd amikor édesapja karrierje beindult, már nehéz volt közös, meghitt perceket találni. Végül a korai halál búcsú nélkül szakította el apát és fiát.

– A szüleim válása után az édesanyámmal (Csoma Vera – a szerk.) maradtam, és az előző házasságából született két féltestvéremmel, Mónival és Tamással éltünk együtt négyesben. Anyunak nem volt könnyű dolga há­rom gyerekkel, de igyekezett helyt­állni, és a lehetőségekhez képest megadni nekünk mindent. Ettől függetle­nül természetesen nagyon hiányzott az édesapám, de a rengeteg elfoglaltsága miatt csak ritkán volt lehetőségünk találkozni. Előfordult, hogy egy évig nem láttam – emlékszik vissza Krisztián.

– Egyszer csak választania kellett a család és a karrier között, ő pedig az utóbbi mellett döntött. Nem haragszom rá, mert ha akkor nem megy ki Amerikába, akkor nagy valószínűséggel nem tudott volna ilyen karriert befutni. Akkor persze nagy szükségem lett volna rá, az atyai tanácsaira, a nevelésére, és gyerekként még fel sem fogtam, milyen nehéz lehet neki, de így utólag azt mondom: jól döntött, hogy itthagyott minket! – vallja be Krisztián, aki tizennégy éves korától már az édesapjával, annak második feleségével, Edittel és közös gyerme­kükkel, Sebastiannal élt Csepelen.

– Máig emlékszem, amikor apám megkért, hogy éljek vele, szeretne bepótolni mindent, amit eddig el­mulasztott, én örömmel vele tartottam, noha akkor még nem tudhattam, hol lesz az új otthonom – mondja a fiú, majd hozzáteszi: Jimmy számára az otthon szent és sérthetetlen volt.

– Apám számára a csa­ládi fészek volt az egyetlen menedék, így érthető módon nem szívesen kürtölte világgá, hogy hol éli a mindennapjait. Egy évig, a házfelújítás ideje alatt még előttem is titkolta, hogy melyik a mi házunk. Úgy alakította ki az otthonunkat, hogy ha nem muszáj, ne kelljen azt elhagynia, minden elérhető legyen számunkra a négy fal között. A házba való bejárást szigorú szabályokhoz kötötte, számára ismeretlenek például be sem tehették a lábukat. Nekem is csak két barátom jöhetett át, de ők is csak akkor, amikor apu otthon volt, és a fél szemét rajtuk tudta tartani. Ő nem szívesen mozdult ki otthonról, mert akárhányszor elhagyta a házat, megrohamozták a rajongók. Volt, hogy szó szerint a haját tépték, olyan euforikus állapotba kerültek az emberek, amikor meglátták – meséli Krisztián. A testi épsége érdekében Jimmy végül kénytelen volt testőröket fogadni.

– Még a házunk körül is fegyveres „katonák” álltak. Ha ki akartuk tenni a lábunkat a lakásból, olyan helyre kel­lett mennünk, ahol nincsenek szem­ta­núk. Egy moziba sem tudtunk el­menni anélkül, hogy ne lettek volna hú­szan a nyakában. Úgyhogy kényte­lenek voltunk szállodában bujkálni, ét­terembe pedig csak akkor tudtunk el­menni, ha az bezárt, és nem volt ott senki rajtunk kívül. Itthon egy perc nyugtunk sem volt, ha kicsit lazítani sze­rettünk volna, akkor Miamiig meg sem álltunk – taglalja a fiú, akit az is­kolában is ért atrocitás.

– Vagy azért utáltak, mert kivételeztek velem, vagy azért, mert tüntettem ez ellen, és azt gon­dolták, csak játszom az eszemet, vagy szimplán csak azért, mert én va­gyok Zámbó Jimmy fia. Sosem lehetett tudni, hogy aki közeledik felém, az mi­ért teszi: érdekből vagy őszintén, úgyhogy sokáig olyanokkal lógtam, akiket nem érdekelt, hogy honnan jövök. Utcagyerekekkel bandáztam, egyre rosszabb társaságba keveredtem, apám pedig próbált jó útra téríteni, de nem hallgattam rá, sôt annál jobban lázadtam, minél jobban tiltott, ő ezt rendkívül nehezen viselte. Krisztián huszonegy évesen – épp akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna az atyai tanácsra – veszítette el az édesapját.

– Nem szívesen idézem fel azt a bizonyos éjszakát. Ez az egész család számára olyan veszteség volt, amelyet máig sem tudtunk feldolgozni. Sokat szoktam gondolkozni azon, hogy mi lett volna, ha… Ha több időnk van egymásra, ha férfiak módjára tudunk beszélni, ha jobban hallgatok rá, ha még most is itt lenne velem. Mindent megadnék, hogy újra láthassam! – zárja könnyes szemmel Krisztián. 

Sebastian: Azt hittük, hogy el van átkozva a házunk! 

risztián féltestvérének, Sebastiannak csak ka­masz­kori em-lé­kei maradtak az énekesről.

– Mesébe illő gyerekkorunk volt! Édesapám nemcsak a szülőnk volt, hanem a cinkosunk és a barátunk is egyben. Egy igazi mókamester volt. Mindig megnevettetett minket. A szava azonban szent és sérthetetlen volt. Komolyan vettük, felnéztünk rá, nem mertünk és nem is akartunk vele ujjat húzni – vallja be Sebastian, aki szerint szülei igazi mintaházasságban éltek.

– Persze voltak hullámvölgyek a kapcsolatukban, úgy, mint minden házasságban. Apu nagy nőcsábász volt, akadtak ballépései is, amik később ki is derültek, de soha senki kedvéért nem rúgta volna fel a családját. Tiszta szívből szerette és mindennél jobban tisztelte az édesanyámat – ismeri be Jimmy fia, aki kamaszkorában éjszakákon át beszélgetett az énekessel.

– Amikor elkezdtem érdeklődni a lányok iránt, akkor apu volt az első, akihez tanácsért fordultam. Na­gyon sokat beszélgettünk az udvarlásról, a szerelemről, az érzelmekről, mindig segített, hogy hova vigyem, hogyan hódítsam meg a kiszemeltemet. Sokat tanultam tőle! – jegyzi meg Sebastian, aki tizennégy éves korában veszítette el a legfőbb cinkosát.    

– Szilveszterkor édesapám testvérénél aludtam, amikor egyszer csak az éjszaka közepén Árpy felkeltett és azt mondta: Fejbe lőtte magát az apád! Nem hittem neki. Zavaromban azt sem tudtam, mit csináljak, akkor tudatosult csak bennem, hogy baj van, amikor minden tévéadó az apám tragédiájáról szólt. Berohantunk a kórházba, önkívületi állapotban voltunk mindannyian. Igazából nem is emlékszem, hogy pontosan mi történt, csak az villant fel az agyamban, hogy újév előtti éjszaka még mondtam neki, hogy szeretem, majd eltávozott belőlem is egy darab. Akkor és ott tört ketté az életem. De ezt csak jóval később, nagyjából két év elteltével fogtam fel. Addig csak vártam haza, és próbáltam magammal elhitetni, hogy csak turnéra ment, és idővel újra láthatom. De nem jött – taglalja a félárva fiú, aki évekig nem lépte át annak a szobának a kü­szöbét, ahol megtörtént a tragédia.

– Krisztián szobájában sült el a fegyver. Azután hosszú ideig nem tettük be oda a lábunkat, mindent úgy hagytunk, nem nyúltunk semmihez. Aztán évekkel később én foglaltam el azt a szobát, és nem tagadom, volt, hogy éreztem édesapám jelenlétét. Egy fénycsóvát láttam, reggel, mire felkeltem, pedig már össze volt túrva a hajam. Megsimogatta a fejemet – érzékenyül el Sebastian, aki egy időben a családjával együtt a házat hibáztatta a végzetes baleset miatt.

– 1992-ben költöztünk a csepeli házban. Egy évvel később, ‘93-ban meghalt a nővérem, majd 2001-ben apu, úgyhogy sokáig azt gondoltuk, hogy el van átkozva a ház. Még egy médiumot is felkerestünk, aki megtisztította a házat a rossz energiáktól, bár állítása szerint nem volt elátkozva az otthonunk. Mindenesetre azóta szerencsére nem történt több tragédia, és bízom benne, hogy nem is fog történni más szörnyűség! – zárja a másik fivér. 

Adrián: Csak azt tudom, hogy boldogok voltunk

legifjabb testvér mindössze a gyerekkori emlékeit tudja felidézni lapunknak, hiszen Adrián csupán hatéves volt, amikor édesapja balesetet szenvedett.

– Egyéves voltam, amikor először elmentünk Miamiba nyaralni. Noha az ott töltött időre sajnos nem emlékszem, az akkor készült videófelvételek és fényképek azonban többet mondanak minden szónál. Egyet tudok: boldogok voltunk! – mondja Adrián, aki rendre előveszi a régi családi fotóalbumot, és nosztalgiázik a régi szép időkről.

– Van egy kedvenc fotóm, ami édesapám utolsó, negyvenkettedik születésnapján készült. A torta fölött állunk, és ő átölel engem. Ez a pillanat tisztán megmaradt az emlékezetemben. Szerelmes volt belénk, a gyerekeibe. A csillagos eget is lehozta nekünk, mi voltunk az élete. Nagyon szerethető, érzelmes ember volt, bár édesanyám azt mondta, hogy azért tudott kemény is lenni. Igazi példakép volt számomra! – mondja a ma már huszonhárom éves fiú, aki mindennap megemlékezik elhunyt édesapjáról.

– Nincs olyan pillanat, amikor ne gondolnék rá. Anyuval szinte mindennap beszélünk róla, és mesél apáról. Megpróbálunk együtt élni a történtekkel, noha bevallom, nem könnyű. Sosem fogjuk elfelejteni azt a szörnyű éjszakát – fűzi hozzá Adrián, aki az utolsó pillanatig édesapja közelében volt.

– Aznap este én is otthon voltam. Buli volt nálunk, én pedig a szobámban aludtam. Reggel, mire felkeltem, óriási pánik volt a házban, fogalmam sem volt, mi történhetett. Mindenki leszegte a fejét és megnémult. Kérdeztem anyát, hogy hol van apa, erre ő azt mondta, be kellett vinni a kórházba, mert fájt a feje. Idővel kiderült, hogy ennél nagyobb a baj. A következő és egyben utolsó emlékem édesapámmal kapcsolatban, hogy a koporsója fölött állok, és nem akarom elengedni. Édesanyám cibált el onnan… – idézi fel élete legnehezebb pillanatait Adrián.

– Anya onnantól egyedül nevelt. Nem volt könnyű dolga, de próbált apu helyébe lépni, és megadni nekünk mindent, amit csak lehet. Rá mindig támaszkodhattunk! Jó lenne, ha ezt még édesapámról is elmondhatnám. Nagyon hiányzik!