Balázs Fecó: Remélem, megérem a hetvenet

Hogy van, művész úr?

Most, hogy néhány fokot hűlt a levegő, talán jobban. Megviselt a nagy hőség, ki sem tettem a lábamat a házból. Úgy tűnik, nemcsak az évszakok változnak, hanem én is.

Mikor jött a felismerés?

Már rég. A kilencvenes években, amikor infarktust kaptam, és életmentő műtéten estem át. Azóta próbálok odafigyelni magamra, bár tény, hogy az évi több száz fellépésről csupán az utóbbi időben mondtam le. Alárendeltem magam a szükséghelyzetnek, amit az egészségügyi állapotom és a szívem diktál.

No meg gondolom, az or­vosok…

Róluk nem is beszélve. Ők az évi három nagykoncertet és a havi néhány előadóestet sem díjazzák, pedig aki ismer, tudja, hogy nem ugrálok hajat lóbálva a színpadon. Csupán egy szál gitárral a kezemben énekelek vagy zongorázok, de olykor már a billentyűkbe is kapaszkodnom kell.

A közönség szeretete viszont mindent kárpótol, gondolom.

Pontosan. Most szombaton, július 13-án például Hortobágyon lépek fel, és az ősszel megjelenő dupla CD-n is gőz­erővel dolgozunk, de tény és való, hogy már nem sok élvezet maradt az életemben. Azt a keveset azonban próbálom minél inkább kiélvezni, és a hátralévő időmet a családommal tölteni. Szeretném bepótolni mindazt, amit eddig el­mulasztottam.

És amit még nem valósí­tott meg? 

Szerencsére szinte mindent elértem, amit szerettem volna, de már nem is igazán tervezek. Pár évet azért remélek még, jó lenne megérni a hetvenet, de hiszek a sors­­szerű­ségben, és úgy vélem, minden előre elrendeltetett. Persze igyekszem odafigyelni ma­gamra, nem dohányzom, nem iszom, és tisztességesen szedem a gyógyszereket, de a többit én már az égiekre bízom!