Almási Éva Psota-díjat alapított

Nem akarja, hogy elhalványuljon Psota Irén emléke, ezért Almási Éva, a Nemzet Színésze alapítványt hozott létre. – Jó barátok voltunk, sok időt töltöttünk együtt a privát életben is. Sokat tanultam Iréntől, mint színésznő és mint ember – mondja Éva.

– Amikor elment, úgy éreztem, az ő semmihez sem hasonlítható művészi és emberi hagyatékát tovább kell vinni, életben kell tartani. Őt nem lehet pótolni, ez a díj inkább egy szakmai híd, Irén művészetének emlékére, megőrzésére és ápolására. Ez az Irénről szól. Arról a fantasztikus művészről, akit generációk imádtak. A díjat a kuratórium ítéli oda annak a színésznőnek, akinek kiemelkedő képességei Psota örökségéhez méltónak bizonyulnak. Az ország összes színházába elküldtük a felkérést, hogy jelöljenek színésznőt. Ezt a díjat csak nő kaphatja. A Madách Színház gálánsan a rendelkezésünkre bocsátotta a színháztermet a díjátadó gálaestre. Hálás vagyok a direktornak, Szirtes Tamásnak, hogy időt, energiát nem kímélve az alapítvány mellé állt. Bárhová fordultam, nyitottan, segítőkészen álltak hozzá, ami boldoggá tett. Hálás vagyok, Irén nevében is.

A március 24-ei nyilvános gálaesten a Nemzet Színésze, kétszeres Kossuth-díjas Psotát olyan nagyszerű művészek idézik meg, mint többek közt Csákányi Eszter, Dunai Tamás, Eszenyi Enikő, Für Anikó, Haumann Péter, Hirtling István, Lőte Attila, Lukács Sándor, Müller Péter, Szakály György, Törőcsik Mari és Ungvári Tamás. Az előadás teljes bevétele pedig az alapítványt illeti majd meg.

– Először a Bartók Színpadon láttam Irént, sanzonokat énekelt – idézi fel Éva. – Csodáltam, egy vibráló tűzijáték volt. Főiskolásként láttam a Yermában. Azt a tűzet… lehengerelt, mindig lehengerelt az Irén. Egyszer a Fészekben odamentem hozzá, és elmondtam neki, hogy mennyire csodálom. Később játszottunk is együtt. Kritikus volt, egy próba után azt mondta: „Emeld fel már a fedőt magadról! És az életedről is emeld föl légy szíves!” 

Bármikor, ha padlón voltunk, ő tudott olyat mondani, amitől röhögőgörcsöt kaptunk, és azzal vége volt a legszomorúbb idő­szaknak is. Utoljára a Psota, Psota, Psotában álltunk együtt színpadon. Ő azt csinált a közönséggel, amit csak akart. Az előadás végén hosszan állva tapsolták. Az ő energiájának nem lehetett ellenállni. Egyszer megjegyezte: „Megváltozik az arcod a sminktől. Tessék mindig festékben járni!”. Mostanában gyakran mondom neki, mert beszélgetek vele, hogy „Ne haragudj, Irén, de most nincs erőm”. Régóta tudom, hogy ezt a díjat meg szeretném csinálni. Miatta, neki. Ezt a csodát nem felejthetjük el.