„Katinka egy csoda!” - Down-szindrómás lányáról mesélt a magyar színész

Színész, tanár, férj, apa, nagyapa. Szarvas József két éve Zsámbékon megtalálta az otthonát, de a hot! magazinnak arról is beszélt, hogy szíve visszahúzza a tanyavilágba, az őrségi faluba, Viszákra.

hot!: Több szerepben is helyt kell állnod. Hogyan szakítasz időt a pihenésre?
Szarvas József: Nekem nincs mit kipihennem. Tevékeny ember vagyok, számomra a pihenés az, ha a munkámnak eredménye van. Játszom a Nemzeti Színházban, tanítok a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, dolgozom Viszákon. A családomban betöltött szerepem ugyanúgy feltölt, mint a színészi, a tanári vagy a viszáki küldetésem. De ha egy feladat elvégzése feltölt, akkor az nem munka, hanem pihenés.

hot!: Kilenc évvel ezelőtt egyszerre született meg a kislányod és a második unokád. Hogyan éled meg ezt a helyzetet?
Sz.J.: Csodálatos ajándék az élettől, a feleségemtől, Zsófitól és a lányomtól, Katinkától, hogy újra megélhetem a gyereknevelés örömeit. Dávid fiam 38 éves, két kislánya van, Julcsi és Dorka. Amikor Dávid született, akkor zajlott a nagy filmes korszakom – Üvegtigris, Zimmer Feri és a többi – és persze a színház. 

 Nagyon fiatal voltam, sikeres pályakezdő színész – elragadott a gépszíj.

hot!: Miben más ez a második apaszerep?
Sz.J.: Hiszek a példamutatásban, a minták átadásában – de ha egy apa nincs otthon, akkor hogyan adja át a mintákat, hogyan tesz bármit? Katinkával teljesen más a viszonyunk, és nekem is megváltozott a hozzáállásom a gyerekneveléshez. Sokkal többet vagyok otthon, hiszen a lányom a legfontosabb az életemben.

hot!: Ez mit jelent?
Sz.J.: Katinka egy csoda! Neki köszönhetően kilenc éve minden reggel mosollyal kezdődik a napom, ami nem akármilyen érzés. Az iránta tanúsított odafigyelés és teljes odaadás nem egyszerűen megtérül: ő minden pillanatban visszatükrözi azt, ahogyan vele bánunk, és mindig látom benne a feleségemet vagy önmagamat. Annak idején tudtuk, hogy valószínűleg Down-szindrómás lesz, de mi akartuk őt. Ő maga az életigenlés. Másodikos, és ha bárki megkérdezi tőle, hogy mi lesz, ha nagy lesz, egyből rávágja: „Színész!”

hot!: Milyen egy tipikus apa-lánya program?
Sz.J.: Sokat csatangolunk a hatalmas kertben. Leginkább kártyázni szeret velem és babázni. Igen, babázok is a lányommal. Zsófi sokszor rám is szól: „Nem a testvére vagy, hanem az apja!”

„Őshonos gyümölcsfákat gyűjtöttünk össze”

hot!: Említetted a családi házat, a vidéki életet. Az Alföldről hogyan kerültél az Őrségbe?
Sz.J.: A Hortobágyhoz tartozó Kónya-tanyán születtem, majd az Ebes-tanyán éltünk. Az általános után Debrecenben hentesnek tanultam, később segédszínész, majd színész lettem. Lassan huszonöt éve vásároltam meg a viszáki házat; egy nyaralás alkalmával szerettem bele a faluba. Viszákon létrehoztuk az első „Tündérkertet”, egy helyet, ahol őshonos őrségi gyümölcsfákat gyűjtöttünk össze. A „Tündérkert” küldetése egyre fejlődik: 2009-ben kezdtük, ma már egész Kárpát-medence-szerte létezik a hálózat. A Nemzeti Színházban már­cius 24-én ismét lesz Tündérkert Gálaest, immár harmadik éve. Gálaest a neve, de egy egész napos ünnepről van szó. Gyümölcsoltással kezdődik, kiállítás-megnyitókkal folytatódik, de lesz könyvbemutató, néptánc, népdal és népmese is. Gondoltunk kicsikre és nagyokra egyaránt.

hot!: Viszáknak előkelő helye van a szívedben, mégis Zsámbékon él a család.
Sz.J.: Csak vidéken tudok létezni. A gyerekkori tanyáról – Viszáknak köszönhetően – hazaértem a tanyára. A helyi közösség befogadott, már nem „gyüttmentként” tekintenek rám. De az Őrségből nem lehet naponta ingázni a színházba és az egyetemre. Zsófival régóta kerestük az otthonunkat, két éve vásároltuk meg a zsámbéki házat; mára szépen belaktuk, nagyon szeretünk ott élni. Vannak kutyáink is, egy vizsla és egy puli. A telek óriási, van konyhakertünk, a tyúkokat a feleségem még nem engedi. Egyelőre.

Szarvas József harmadik éve osztályfőnök

hot!: Március elején új darabban láthatunk a Nemzeti Színházban.
Sz.J.: Sík Sándor István király című drámáját próbáljuk, amelyben Aba Sámuelként mutatkozom be, majd nemsokára érkezik Shakespeare Lear királya is.

hot!: Színjátszást és színészmesterséget tanítasz a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Ezt kihívásként éled meg?
Sz.J.: Harmadik éve vagyok osztályfőnök, a hallgatóim harmadévesek, már vannak nyilvános előadásaik. Tanítani kihívás, persze, hogyne lenne az! Nem könnyű tizenhárom fiatalemberrel szemben hiteles személynek lenni, és példát mutatni. Ez egy folyamatos munka, ami nagy bizalmat feltételez mindkét részről. Felelősség, ugyanakkor örömmel tölt el, ha sikerül. Amikor az ember velük foglalkozik, felfrissíti, elmélyíti a tudását, a színészmesterségét, ami már önmagában is izgalmas kaland. Tehát a tanítás és a színpad szervesen kapcsolódnak, kiegészítik egymást. A legjobb érzés az, amikor sikerül átadni valamilyen tudást. Az a legszebb, ha látom, hogyan lesznek egyre bátrabbak, hogyan fejlődnek, hogyan mernek egyre nagyobb feladatokat megoldani.

„Szeresd, akivel vagy – ez a legfontosabb!”

hot!: Idén 66 éves leszel. Hogyan hat rád az idő múlása?
Sz.J.: Nem foglalkozom vele. Amikor 33 éves lettem, leültem, és végiggondoltam az életemet. Akkor nagyon soknak tűnt a 33 év. De akkor és ott, abban a pillanatban leszámoltam azzal, hogy a koromat mérjem – a számok ilyen értelemben egyáltalán nem érdekelnek. A tapasztalat az érdekes az életben; az idő úgyis telik, az a dolga.

hot!: Mi a titka a házasságotoknak?
Sz.J.: A kölcsönös szeretet, tisztelet és bizalom egymás iránt. Szeresd, akivel vagy – ez a legfontosabb! Sosem értem, amikor mások arról vitáznak, hogy mi a férfimunka, női munka, kinek a feladata a házimunka. Van egy férfi és egy nő, vannak gyerekek, és kész. Ilyen egyszerű. Amit el kell végezni, azt megtesszük – nem számít, kinek a feladata lenne mások szerint. Mi is összezördülünk néha Zsófival, mindenhol csörög a tányér, de az is rendben van, belefér. Zsófival és Katinkával egy megbonthatatlan, szoros egységet alkotunk.

hot!: Van valami, ami eddig kimaradt az életedből, de szívesen kipróbálnád?
Sz.J.: Nagyon szeretek énekelni, de a feleségem mindig rám szól, hogy hangos vagyok. Gyerekkoromban a tanyán, a sötétben inkább félelemből énekeltem. Volt egy hosszú botom, azzal mértem, milyen mély a hó, azzal kergettem el a kutyákat, de ha nem volt veszély, a bot végébe énekeltem – táncdalénekesnek képzeltem magam. Operaénekesnek készültem, mégis úgy alakult, hogy inkább prózában fejezem ki magam.