Balázs Andi megrázó vallomása családtagjai elvesztéséről: „Négyen voltunk és egyedül maradtam”

Balázs Andit egy mindig mosolygó, jó kedélyű embernek ismerte meg az ország. Pozitív energiái nemcsak a színpadról áradnak belőle, hanem minden beszélgetés, interjú alkalmával is sugárzik belőle a boldogság.

Balázs Andi igazságtalannak tartja családja korai elvesztését

Ha valaki ismeri az ő élettörténetét, pontosan tudja, rengeteg tragédia érte élete során. Az első ilyen esetben még csak négyéves volt, amikor nővérét tragikus hirtelenséggel veszítette el, mára pedig meg szülei sincsenek vele. A Bóta Caféban árulta el, hogyan élte és éli meg ma is szerettei hiányát.

– Édesapám nincs már sajnos velünk. 

– Az István (Verebes István színész-rendező – a szerk.) megerősödött. Ő volt az a férfi, hogy amikor meghalt édesapám, azt mondta – és összerándul a szívem, ha rá gondolok –, „Bazitára mostantól kezdve úgy fogsz jönni, amikor akarsz, annyit maradsz, amennyit akarsz”. Tudta, hogy nekem az is fontos, hogy a gyomaendrődi gyökerem gyakorlatilag elszáradt és nincsen, nem tudok hazamenni. Egyszer csak ott van Verebes István, ott ül Bazitán, és azt mondja Ágival, a feleségével, hogy nekem náluk mindig van helyem – mondta Andi, aki arról is mesélt, testvére, édesanyja és édesapja hogyan élnek benne, pontosabban az emlékeiben.

– A nővérem sajnos kevésbé, mert csak négyéves voltam, másképp van az emlékeimben. Tudod, melyik a legrosszabb rész, ami történhetett eddig velem? 

Ezt olyan igazságtalanságként élem meg a mai napig, hogy arra nincsenek szavak. (...) Mi négyen voltunk „édesek együtt”, és egyedül maradtam, ehhez pedig még nagyon fiatal vagyok. Ez egy rendkívül erős fájópont nekem – mondta szívszaggató gondolatait Andi.

„A gyászom egy nagyon fontos velem élő dolog”

A színésznő azt is elárulta, nincs olyan nap, hogy ne gondolna szüleire, testvérére és jó barátjára.

– A gyászom egy nagyon fontos velem élő dolog. Tíz éve halt meg édesanyám, most volt az évforduló, gyakorlatig nem tudok olyan napot mondani, amikor nem jutna eszembe. Elég, ha csak a kezemre nézek, mert neki ugyanilyen keze volt. 

A nővérem pedig inkább abban, ahogy látom a családom gyerekeit felnőni, például a hétéves Abigélt – mondta, majd hozzátette, családtagjaival, volt igazgatójával, akivel nagyon szoros barátságban állt, gyakran „beszél” hozzájuk.

– Mióta Marci meghalt, bármilyen tapsrend van az életemben, bármikor, bárhol, biztos, hogy felnézek az égre. A színházban ezt tudják is rólam, és egy-egy premier után mindig mondják, hogy látták. Neki mindig megköszönöm, hogy lehetőséget adott arra, hogy ezt itt gyakoroljam. (…) 

– A kinyíló, bezáródó ajtók, leeső kilincsek, lebbenő függönyök színháza lettünk. Lehet, hogy ez csak a mi kapaszkodásunk az emlékébe, de tény és való, néha rá kell szólni, hogy „elég volt” – mesélt a színésznő, aki hozzátette, hisz a szellemekben.