Gaál Noémi: „Névtelen rózsacsokor várt a szélvédőmön”

Egy ország köszöntötte jó barátként minden este a tévé képernyőjén, ma pedig két kis üzletet vezet Gödöllőn. A város, ahol Gaál Noémi a mindennapjait tölti adta az apropót, hogy a Gödöllői Királyi Kastély legyen a fotózás háttere. Itt mesélt a hot! magazinnak szerelemről, múltról.

hot!: Otthonosan mozogsz a bálteremben az abroncsos ruhában! Kislányként is ilyen hercegnős voltál?

Gaál Noémi (G.N.): Az az érdekes, hogy nem. De a gimnáziumban volt egy barátnőm, és vele állandóan végig kellett mennem Budapesten a körúton, hogy végignézzük az összes esküvői kirakatot. Mindig mondta, hogy ha egyszer férjhez megy, akkor ilyen gyönyörű ruhája lesz. Én pedig álltam mellette, és próbáltam érteni, amiről beszél. Szóval, van néhány estélyi ruha a szekrényemben, de a mindennapokban nem ebben a stílusban öltözködöm, és nem így létezem. (Nevet.) 

hot!: Hogyan vezetett az utad egy Sárospatak melletti kis faluból Budapestre?

G.N.: Vissen csak ötéves koromig laktam, így nem tartott sokáig a vidéki, falusi gyerekkorom, de persze utána azért visszajártunk a nagymamához. Ez egy ezer lélekszámú kis falu, ahol anyukám még kerékpárral hordott; jobbra-balra dőltem a bicikli hátsó részén. Ismerem azokat a körülményeket, amikor a baromfiudvar túlsó végén van a kerti vécé, illetve vályogfalas a ház. Ilyenek voltak az életem első évei. A szüleim tudatosan költöztek Budapestre, mert úgy voltak vele, hogy nekem és a húgomnak több lehetőségünk lesz, ha közel vagyunk a „pezsgéshez”. Az volt a céljuk, hogy lehetőségeket teremtsenek nekünk. Ez egyébként főleg anyukám akarata volt, mert ő falun nőtt fel, és akkoriban nem volt sok lehetőség kitörni és felköltözni Budapestre vagy a közelébe.

„Nem kellett lemondanom semmilyen gyerekkori am­bí­cióm­ról”

hot!: Említetted a testvéredet. Milyen a kapcsolatotok?

G.N.: Kamaszkorban voltak vitáink, de már én vagyok a gyermekei keresztanyja. Azt gondolom, hogy életünk végéig számíthatunk egymásra. Három évvel ezelőtt apukám nagyon beteg lett, és kicsivel több mint egy éve el is ment. Sokat kellett gondoskodni róla, orvoshoz vinni, hozni, otthon ápolni... Ebben is nagyon jól összezártunk és összefogtunk – persze hárman anyukánkkal. Mindig mindenki tudta, hogy mikor mit kell tenni. Abban bízom, hogy így felnőttkorban már nem is történik semmi olyan, amitől testvéri viszály alakulna ki.

hot!: Egy ország ismeri a karrieredet. De mi lett volna, ha nem leszel közismert meteorológus?

G.N.: Érdekes – és szerintem jó –, hogy nem kellett lemondanom semmilyen gyerekkori am­bí­cióm­ról. Jól rajzoltam és szavalóversenyekre jártam, így kislányként két munkán gondolkodtam: vagy divattervező szerettem volna lenni vagy bemondónő. Az utóbbinál az egyetlen magyar csatornáról beszélünk, ahol a bemondónő minden este gyönyörű szépen, csinosan, csodás sminkkel és frizurával megjelent, és nagyon kedvesen, szépen elmondta az embereknek az aznapi műsort. Ez tetszett, és mivel voltak sikereim a szavalóversenyeken, azt gondoltam, hogy nekem ez menni is fog. És ha nem is nyílegyenesen vezetett az utam a televíziózáshoz, mondhatom, hogy végül mégis ez lett a hivatásom, a munkám – az életem jelentős része!

hot!: Vagyis mindent megtettél ezért?

G.N.: Nem volt tudatos. Sok minden történt a karrierem elején, ami ide vezetett, de nem volt bennem erős ambíció eziránt. Amikor elmentem egy szépségversenyre, akkor nem úgy tekintettem rá, hogy ebből mit tudok beépíteni, hogyan tudok továbblépni. 

Van olyan, amit Gaál Noémi újra megpróbálna

hot!: Ezt a maximalizmust a televízió hozta ki belőled?

G.N.: Nem tudom, melyik volt hamarabb, mert 19 évesen még nem ismertem magamat annyira. Az biztos, hogy megpróbálom mindenből a legtöbbet kihozni, de van, amiből tudok engedni. Sokat fejlődtem, és ez a fejlődés nálam egy visszavétel abból, hogy minden a helyén legyen, hogy minden csak úgy jó, ahogy én gondolom, mert ez egy idő után azért fárasztó is. 

hot!: Van esetleg valami, ami e miatt a pörgés miatt kimaradt az életedből?

G.N.: Inkább egy olyan érzet kíséri az életemet, hogy sok esetben „majdnem sikerült”. Ott voltam, jó helyen voltam, mégsem a csúcsra törtem fel. Van olyan, amit újra megpróbálnék, de egyébként nem a kihíváskereső időszakomat élem: próbálok távolságot tartani a nyüzsgéstől. Többek között édesapám halála is elgondolkodtatott, hogy vajon kell-e akkora energiával tolni azt a bizonyos szekeret.

hot!: Úgy tűnik, a párkapcsolatok terén is révbe értél. Viszont ehhez az kellett, hogy vége legyen egy tizennégy éves kapcsolatnak. Hogyan élted meg?

G.N.: Nyilván nem jól, hiszen még ha közös döntés is, ez egy olyan változás, amit szomorúsággal él meg az ember. Persze ha valaki szabadulni akar a kapcsolatból, az más, de mi szeretetben éltünk. Viszont sok olyan külső tényező játszott közre, ami felkavarta a mindennapjainkat, sok nehézséget okozott, és addigra már nem volt elég megtartó ereje a kapcsolatnak. Szerintem mindkettőnket megviselt a dolog, de barátságban váltunk el. Ha már muszáj keresztülmenni egy szakításon, akkor így kell: egymásra odafigyelve, segítve a másikat. Nem mondtunk semmi olyat egymásnak, ami végérvényesen elrontotta volna a megelőző tizennégy évet.

„Vagy rövid időn belül kiderül, hogy működik valakivel a kapcsolat, vagy megyünk tovább”

hot!: Amíg szingli voltál, akadtak udvarlóid?

G.N.: Nem, mert tudok úgy kedves lenni, hogy akinek ilyen szándéka lenne, az érezze, hogy erre most nem vagyok nyitott. 

 (Nevet.) Levelet ma már nem sokan írnak, az utcán még kevésbé jönnek oda, ha pedig esetleg egy társaságban valaki megdicsérte a külsőmet, annak udvariasan megköszöntem, de jeleztem is, hogy itt van egy határ.

hot!: Akkor hogyan talált rád mégis viszonylag hamar a szerelem?

G.N.: Valóban rövid időszak, 6-7 hónap telt el, mire tudtam Tamással kapcsolatban létezni. Korábban egy munka kapcsán már ismertük egymást, de én azt a feladatot részben azért nem vállaltam el, mert attól tartottam, hogy ő férfiként is érdeklődik irántam. Márpedig akkor még volt párom, és nem akartam belemenni ilyesmibe. Amikor már egyedül voltam, összefutottunk egy boltban, ahol felismertük egymást. Majd egymástól függetlenül átmentünk egy másik üzletbe, és Tamás kifigyelte, hogy melyik az én autóm. Amikor a második helyről kijöttem, egy névtelen fehér rózsacsokor várt a szélvédőmön. Később megkeresett, elkezdtünk randizni, és viszonylag hamar összeköltöztünk – nem húztuk. Szerintem erre már ilyenkor nem annyira van az embernek ideje, energiája. Vagy rövid időn belül kiderül, hogy működik valakivel a kapcsolat, vagy megyünk tovább.