Benedek Miklós aggódva figyelte kollégái elvesztését: „Nem mondom, hogy nem félek”

Benedek Miklós hónapok óta betegeskedett, mégis sokként érte az országot mikor kedden körbejártó a sajtót a hír: méltósággal viselt betegség után, élete 78. évében elhunyt. Az elmúlt hónapokat leginkább visszavonultan, betegeskedve töltötte. Az egyik utolsó interjúját még novemberben, a Nemzeti Színház online lapjának adta, ebből szemlézett most a Bors.

„Nem mondom, hogy nem félek”

Benedek Miklóst tavaly év végén választották a Nemzet Színészévé, ennek apropóján készített vele interjút a Nemzeti Színház, ahol előre vetítette a saját tragédiáját.

Balázsovits Lajos tavaly júliusi halálára reagálva ugyanis elmondta:
– A főiskolán nagyon jó barátok voltunk, később eltávolodtunk egymástól, mert szétvitt minket a pálya. Sokáig nem is találkoztunk. Miután a Játékszín igazgatója lett, egyszer sem hívott fel. Furcsállottam, de én sem kerestem. Aztán leváltották, és Németh Kristóf lett az igazgató. Egyszer csak csöng a telefon. Mondom: „Szervusz Lajoskám, mi újság?” Elmesélte, hogy milyen beteg, kiderült, hogy ugyanaz a bajunk. Akkor nekem még nem volt ilyen erős a COPD-m. Onnantól kezdve csak gyógyszerekről, lélegeztető-gépekről, doktorokról beszélgettünk. Hullámzó kapcsolatunk volt. 

Tavaszra könyvet tervezett

Benedek Miklós az interjúban arról is mesélt, hogy az utóbbi időben egy könyvön dolgozott, aminek a kiadását tavaszra tervezték.

– Egyik karácsonyra Albert fiamtól kaptam egy füzetet, hogy írjam le a gondolataimat. Mondom, én azt nem tudom. Aztán eltelt egy kis idő, és felajánlotta, hogy na, majd ő. De rájött, hogy annyira közel állunk egymáshoz, hogy ő sem tudja megírni – idézte fel, majd a Nemzeti Színházban töltött összesen húsz évét úgy érezte, mégis össze kell foglalnia:
– Írtunk egy könyvet Vajda Katival, jövő tavasszal jelenik meg, abban minden benne van – fogalmazott, majd elárulta:

– Mindent fotókkal, újságcikkekkel támasztunk alá. Beszélek apámról – akit a rádiókabaré révén az egész ország ismert, de számos színdarabban és filmben is alakított jelentős szerepeket –, az ő öngyilkosságáról, annak hatásáról rám, és az olimpiai bajnok vízilabdázó Tibor fiam haláláról. A betegségem is benne van.

„Inkább itthon, ebben az elefántcsonttoronyban”

Az interjúban azt is elmondta, évtizedek óta nem szívesen jár nézőként színházba:

– …már nem járok. Abbahagytam, mert olyan sok rosszat láttam. Fölösleges meztelenséget, trágárságot. Már nem akarok dühöngeni. És amikor átírták Molnár Ferenc és Szép Ernő darabjait! Inkább itthon, ebben az elefántcsonttoronyban élek, gondolkodom, olvasok. A felső szinten lakik a menyem és a két unokám. Albert fiamék is gyakran meglátogatnak. Na jó, nem egészen elefántcsonttorony – fogalmazott, majd elárulta, unokáit érdekli-e a színészet:

– Egyiket sem. Az apjuk, Tibor is elmenekült előle. Barka tizennégy éves, balettozik, Mór másodéves gimnazista, vízilabdázik, mint az apja. Ugyanaz a mosolya is, mint Tiboré…

S hogy ő maga sportolt-e?

– Soha életemben. Hosszú ideig zsugáztam, römiztem. A Fészekben sokszor ott maradt a fizetésem, de másnap visszanyertem. Ezt a sportot űztem. A remek humorú színésznő, Gombaszögi Ella egyszer azt mondta, hogy azért örül a tavasznak, mert nyitott ablaknál lehet kártyázni! Milyen igaza volt…