Máté Péter lánya megható interjút adott: a legendás zenész az unokái mozdulataiban él tovább

Csaknem negyven éve már, hogy a legendás énekes, zeneszerző Máté Péter elhunyt. Családja ritkán vállalja a nyilvános szereplést, lánya, Dorka azonban most kivételt tett és exkluzív interjút adott a Borsnak.

„Nem hangoztatjuk, kinek a lányai vagyunk”

Jövőre 40 éve, hogy édesapád, Máté Péter nincs köztünk. Örökre beleégett több generáció tudatába is az ő zenei hagyatéka úgy, akár a búgó hangja vagy keserédes jelleme. Hogyan élitek meg, amikor megszólal a rádióban, vagy éppen a gyerek ballagásán az egyik slágere?

– Egyrészt nagyon jólesik, hogy a mai napig hallani a dalait, és ennyien szeretik, emlékeznek rá. Tudod, valahogy az ő alakját nem övezik, és nem is övezték botrányok, hanem a korszakos muzsikusra emlékszik mindenki. 

– A gyerekeink iskoláiban is csak sokkal később, véletlenül derült ki, hogy ki a nagypapa. Kamillának, a lányomnak jövőre lesz a gimnáziumi ballagása, a fiamnak pedig a koronavírus alatt volt, azaz elmaradt az ünnepség, az általános iskolájuk pedig megkímélt minket, ezért az Elmegyek című slágert még nem hallottuk „élesben”, de talán jobb is ez így.

Három unokája van, akikre nagyon büszke lenne, ha ismerhetné őket. A te gyermekeid: Kamilla, Dani; és Mici nővéredtől Gergő. Ők hárman miben hasonlítanak a nagyapjukra?

– Az én gyerekeim ugyanolyan vehemensek, mint az apám volt. A társaság lelkei. Hatalmas baráti körrel rendelkeznek, határozottak és kicsit bolondok. De mindannyian azok vagyunk talán, apám sem volt normális. Kamillában a szenvedélyt, a bátorságot, a vidámságot látom visszaköszönni. Nem egyszer törte össze magát a motoron, leesett a lóról is, olyan, akár egy kaszkadőr. Dani pedig vállalkozó, egyetemista, ezer dolgot csinál egyszerre, igazi nagyvilági életet él. Azzal a szenvedéllyel, ahogyan például az autókról mesél, az biztosan apámat is érdekelné. 

Minden nap érzik a jelenlétét

Hogyan emlékeztek rá? Beszéltek róla? Nagyon kicsi voltál, amikor elhunyt…

– Viszonylag sok mindenre emlékszem, de ezek főleg érzetek: ahogyan bohóckodtunk Velencére menet a Daciában, vagy ülök az ölében, míg ő zongorázik. De a nyári naplementéről is sokszor eszembe jut. A múltkor Velencén – ahol rengeteget nyaralt a család, amíg ő is köztünk volt –, arra gondoltam, milyen jó lenne, ha itt lenne velünk, idesétálna, és leülne mellénk a padra… Persze tudom, lehetetlen, de érzem, a mindennapokban sokszor velünk van. Természetesen rendszeresen látogatjuk a temetőben, rendben tartjuk a sírt, ez fontos része az emlékezésnek, de nem a Farkasrétiben gondolunk rá a legtöbbször, hanem a mindennapokban. Bennünk él…

Ki viszi tovább a zenei örökséget? Van olyan a családban, aki ugyanúgy a színpadra született?

– Nincs. Már kiderült volna. Muzikális család vagyunk, a gyerekek is tanultak zenét: a fiam zongorázni, a lányom pedig hegedülni. Mégsem gondolkozik senki zenei karrierben. Néha-néha énekelgetek poénból, a nővérem is. Az ő fiának, Gergőnek nagyon jó hangja van, de nem szeret szerepelni.

„Apám tele volt élettel és remek humorérzéke volt"

Mesélted nekem korábban, hogy más képed van róla, mint a közvéleménynek. Gyerekként bohókás, könnyed, szórakoztató apafigurának láttad, míg a magyarok többsége szuicid hajlamú, keserédes személyiségnek. Minek köszönhető ez az ellentét? És az, hogy ma is ez a kép róla?

– Szerintem egyszer leírta ezt valaki róla, és onnantól kezdve ezt szajkózzák az emberek. Nem vette senki a fáradságot, hogy a mélyére ásson. Apám tele volt élettel és remek humorérzéke volt.

De a dalai keserédesek voltak mégis…

– Talán csak ezek lettek népszerűek, nem gondolod? Ő afféle néplélek trubadúr volt.

Fotós vagy. Vannak képek róla is a falon?

– Nincsenek. De másról sincsenek. Bennünk van ezer kép, ezeket nem lehet előhívni. Bennünk él tovább az emléke.