Zimány Linda: Akkor is jól érzem magam a bőrömben, ha más csúnyának lát!

Linda nehéz riportalany. Érezni rajta, hogy nyitott a beszélgetésre, mégis a vele töltött idő alatt végig az a hangulat lengi be a teret, hogy nehezére esik beszélni magáról. Meglepetésre mégis elég egyetlen kérdés, hogy dőlni kezdjen belőle a szó annak ellenére is, hogy megjegyzi, fél attól, hogy bántani fogják azért amilyen.

Bors: Öt éve szerepelt utoljára kereskedelmi tévés műsorban, a Nagy Duettben. Most újra a TV2-n, a Danging With The Stars-ban tért vissza két forduló erejéig. Tudatos volt a sok éves ”eltűnés”?

Zimány Linda: Abszolút az! Direkt tartottam magam távol a közszerepléstől, mert nem akartam céltábla lenni. Fárasztó és bántó a kirakatban lenni, ezt megtanultam az elmúlt évtizedekben. Nem titok, hogy nehezen viselem a gonosz megjegyzéseket, pedig tudom az agyammal, hogy nem kellene ezekkel foglalkozni, mégis újra és újra megszenvedtetem magam azzal, hogy kommenteket olvasok. A múlt héten is volt egy ”mental break down-om”, egy fél éjszakán át sírtam otthon egy komment miatt.

Bors: Több, mint 15 éve dolgozik modellként, fiatal lányként került a reflektorfénybe, szépségversenyek tucatját nyerte meg. Hogy lehet, hogy nem tanulta meg helyén kezelni a negatív kritikát?

Z.L.: A probléma – nyilván – mélyen bennem gyökerezik. Nem feltétlenül vagyok jó példa senki számára, az önkritika szempontjából, mert már gyerekkorom óta könyörtelen célokat tűzök ki magam elé, és azok sikerét maradéktalanul be is hajtom magamon. Vagyis én magam vagyok a legfőbb kritikusom. A probléma talán az lehet, hogy ennek fényében már nem fér el rajtam több elvárás, több rosszízű megjegyzés. Egyetlen odaszúrt piszkálás is képes túlcsordítani a megtelt poharat.

Bors: Dolgozik azon, hogy megváltozzon a hozzáállása?

Z.L.: Persze. Öt éve járok pszichológushoz, és azt hiszem, mára kezdem megérteni a saját működésem, és egyre sikeresebben dolgozom azon, hogy könnyedebb lazább legyek a hétköznapokban. Eljutottam például arra a pontra, hogy bátran ki merem mondani: Akkor is jól érzem magam a bőrömben, ha más csúnyának lát és attól még szerethető ember vagyok, ha valaki nem szeret.

Bors: A terápián sikerült rájönni, hogy honnan ered ez a – talán ki lehet mondani – örökös bizonytalanság?

Z.L.: Furcsa dolog ez… Nagyon szép gyermekkorom volt, szerető családban nőttem fel, a szüleim keményen megdolgoztak azért, hogy nekem mindenem meglegyen. Küzdő típusok mindketten, az édesanyám pedig konzekvensen belém nevelte a kitartást. Támogattak mindenben, amibe belevágtam, de elvárták, hogy végig is csináljam amit elkezdtem. Ha mondjuk kipróbáltam egy új sportot, de menet közben kiderült, hogy mégsem akarom, azt csakis az év vagy a szezon végén hagyhattam abba. Nem keddről szerdára. Ez a mentalitás belém égett, és emellett olyan személyiség vagyok, aki szeret elérhetetlennek, vagy mondjuk úgy, hogy sok sok munkával elérhető célokat kitűzni maga elé. Ez a mix egyenes út a küzdelmes életúthoz. Ne értsék félre, nem panaszkodom, csak tényként közlöm: mindig a nehezebb utat választom.

Bors: Ha már nehéz út… Sokan azt mondják, hogy azért végezte el a jogi egyetemet, hogy lerombolja azt a sztereotípiát, hogy aki szép az nem lehet okos. Ez igaz?

Z.L.: Dehogyis akartam én bárkinek bebizonyítani bármit. Maximum magamnak. Mindig is tisztában voltam a külsőmet és a belsőmet illetően is. Pontosan tudtam, hogy el fogom tudni végezni a jogi egyetemet. Egyébként az orvosin is gondolkodtam, de végül úgy döntöttem, hogy míg ott kizárólag az egészségügyben tudok majd elhelyezkedni, jogi végzettséggel nagyobb mozgásterem lesz. Praktikus oka volt a választásnak.

Bors: Úgy tűnik, hogy a szakmai életében jó választásokat hoz. Ugyanez elmondható a magánéletről is?

Z.L.: Nem titok, hogy nem. (elneveti magát) Sokan kérdezik és én is elfogadom azt a hipotézist, hogy félnek tőlem a férfiak. Nyaralni például a legjobb barátommal, Györkkel járok, és sokszor kapom meg azt, hogy azért nem jönnek oda hozzám ismerkedni, mert biztosan ő a párom, hiszen egy ilyen lány kizárt, hogy egyedülálló legyen. Pedig sajnos az vagyok, most már hosszabb ideje, mint azt szerettem volna. Anyukámnak panaszkodom mindig, hogy nem találom a párom, mire ő azt válaszolja, hogy ha elkezdenék eljárni társaságba és a munkanapok után nem csak otthon ülnék, akkor talán könnyebb dolgom lenne. Ebben igaza van, ritka dolog, hogy a nagy szerelem bekopog az ajtón.

Bors: Milyen típusú férfi lenne az igazi?

Z. L.: Én annyira régimódi vagyok! Szeretem a klasszikus női és férfi szerepeket. Szeretem, ha egy férfi udvarol, virágcsokrot hoz, hazakísér, a hosszú ismerkedést, a közös sétákat, kirándulásokat. Nehéz ez a mai világban. Tény, hogy egy ideje nem nyitottam senki felé, de most elhatároztam, hogy januártól megpróbálok egy kicsit többet foglalkozni a témával.

Bors: Többször nyilatkozta azt, hogy gyermeket szeretne. Most is így érzi?

Z.L.: Nagyon szeretnék édesanya lenni, ez nem kérdés. Nagyon szeretném a gyermekemnek átadni azt a sok szeretet és életvezetési tanácsot, amit a szüleimtől kaptam. Csak remélni tudom, hogy a gyermekem édesapja, az életem párja már a közelben van.