Balázs Péter: Nekem senki nem mondta, hogy az időskor ennyire sz*r lesz...

Hogyan került be a színművészetire?

Negyedikes gimnazistaként eltanácsoltak a Toldy gimná­ziumból, mivel részt vettem a forradalom első évfordulója alkalmából rendezett néma tüntetésen. Ezért nem javasolták a felvételemet felsőfokú oktatási intézménybe. Végül átmentem a Rákócziba fél évvel az érettségi előtt és beadtam a jelentkezésemet a Műszaki Egyetemre is, meg a színművészetire is. Januárban kezdődtek a rostavizsgák a színművészetin és mindegyik akadályt vettem. Szinetár Miklós osztályába kerültem.

Botár Csillával, idén ünneplik az 54. házassági évfordulójukat.

Csilla végtelenül megtetszett. Megközelíthetetlennek tűnt, de valahogy kieszközöltem, hogy randevúzzon velem és attól kezdve kisebb-nagyobb megszakításokkal jártunk.

Nehéz volt akkoriban friss házasként elkezdeni a közös életet?

Jaj, nagyon! Szegények voltunk. Az első fizetésem 1300 forint volt, amiből lejött még 6 százalék adó és 8 százalék katonaadó, vagyis nem sok maradt a megélhetésre. Sokat nélkülöztünk, de ez annak is betudható volt, hogy szerettünk bulizni. Szerelmesek voltunk és sokat nevettünk, közben szépen alakult a pályám. Egy decemberi napon álltunk oltár elé a Szilágyi Dezső téri református templomban.

Már Budapesten a Vígszínházban játszott, amikor megszülettek a gyermekeik. Jutott elég ideje Biankára és Bencére?

Valójában nem. A feleségemre bíztam a nevelésüket, én pedig azon igyekeztem, hogy mindent megadjak nekik, ami csak tőlem telik. Lehet, hogy nem játszottam eleget velük, de legalább nem is szidtam őket, pedig a fiam sokszor tett rossz fát a tűzre. Attól féltem, hogy egyszer megkérdezik az anyjukat, ki ez a bácsi, aki időnként hazajön aludni... Mindketten csodálatos emberek lettek.

Négy fiúunokájuk van. Nagypapaként jobban helytáll?

Én mindent megengedek nekik, és ennek a szülők természetesen nem mindig örülnek. A mögöttünk álló nehéz másfél évben az volt a legnagyobb örömünk, hogy sokat voltak nálunk az unokák. Most kicsit kevesebbet látjuk őket, de hétvégente mindig meglátogatnak vagy mi szaladunk ki Szentendrére, ahová a fiunk költözött a családjával.

A legtöbb színész hallani sem akar nyugdíjról, ön mégis a visszavonulás mellett döntött. Elég volt?

Pontosan, ahogy mondja. Ha mindent egybevetek, akkor 58 éven át álltam színpadon vagy kamera előtt. Csodálatos volt, de én most köszönöm, engedelmükkel, hátradőlnék! Hetvennyolc éves vagyok és bevallom, már nem tervezek előre. Remélem, nem tűnik nagyképűnek, ha azt mondom: elvégeztem a munkát, amit a sors kijelölt számomra. Ez nem azt jelenti, hogy véglegesen befejezem a pályámat, nyitva marad az ajtóm. Ha hívnak, majd adok egy választ. Lehet, hogy azt fogom mondani, hogy örömmel vállalom a szerepet, de lehet, hogy inkább köszönettel nemet mondok

Felkészültem arra, hogy pihenjek, rám fér. Van az a mondás, hogy minden kornak megvannak a maga szépségei… Hát, kérem, ez bizonyos értelemben talán igaz, de zárszóként azért egy klasszikust idéznék: „Nekem senki nem mondta, hogy az időskor ennyire sz@r lesz...”

A színésszel készült teljes interjú a Ripost7-ben olvasható.