Árpa Attila: Mindig bizonyítanom kell, hogy rendes srác vagyok

Árpa Attila hiába vívott már ki elismerést producerként, filmrendezőként, forgatókönyvíróként és színészként is, eleinte felemás volt a megítélése nem csak a pályájának, a személyének is. Pedig már nagyon unja a rosszfiú skatulyát.

– Sokszor felületes ismeretek alapján mondanak rólam véleményt. Pedig én egy normális, rendes srác vagyok, amit három-négy évente be kell bizonyítanom. Sokan nem gondolták volna például, hogy az Álarcos énekesben én rejtőzöm a krokodiljelmez mögött – mondja legutóbbi szerepléséről, amelyet a világjárvány miatt most hosszabb kihagyás követ.

S hogy melyik szakma áll hozzá a legközelebb?

– Legjobban a filmrendezés érdekel a forgatókönyvírással vagy -átírással együtt. A produceri feladatokat sokszor inkább kényszerből végeztem, és többször is sikerült pénzt szereznem tévés produkciókhoz, filmekhez. Utóbbinál a szakmai csúcs a Pál Ad­rienn, aminek az egyik társproducere voltam, és 2010-es a cannes-i filmfesztiválon FIPRESCI-díjat nyert, azaz a kritikusok elismerését. Rendezőként az Argót és az Argo 2-t jegyzem, de bízom benne, még sok filmet fogok csinálni. Az utolsó munkám egy klip volt, a Bagossy Brothers Company Visszajövök című száma, amiben megmutathattam, értek az érzelmes történetmeséléshez is. A színészet viszont igazi szenvedély. Bár fiatalon is játszottam, ez igazán a korral érlelődött meg. Hatalmas elismerés, amikor egy nagy hollywoodi rendező választ ki több száz jelentkezőből. A castingok sem derogálnak, én boldogan megyek. Inkább azt tartom cikinek, ha egy színész erre nem hajlandó. Persze vannak olyan legendák, akiknél tényleg szükségtelen az előzetes meghallgatás. Egyébként az első filmemnél, az Argónál, mindenki jött castingra. Mert ennek a lényege nem az, hogy a színész meg tudja-e oldani a feladatot, hanem hogy három ugyanolyan jó színész közül ki passzol leginkább a karakterhez, vagy a rendezővel milyen köztük a kémia.

Rendezőként nem tartja magát szigorúnak, ha szokott is kiabálni, bevallása szerint csak azért, hogy az egész stáb meghallja, amit közölni szeretne. Viszont amikor a másik oldalon áll, maximálisan aláveti magát az utasításoknak.

– Színészként legfeljebb javaslatot teszek, mert tudom, hogy a rendező az egyetlen, akinek összeállt a fejében a produkció.

Néhány éve a Karinthy Színházban is játszik, ami legalább akkora élmény számára, mint a filmezés. Ott a függöny legördülése után rögtön szembesül a közönség reakciójával.

– Az azonnali sikerélmény miatt fontos. Még ha a darab címe Tortúra, és a játszott szerep is kemény megpróbáltatás, amikor a végén ott a taps, megérte. Na és fontos a renomé. Ez a harmadik színdarab Magyarországon, amiben férfi főszereplő vagyok. Ha valaki kételkedik a színészi képességeimben, azt tudom mondani: gyere és nézz meg!

Arra is büszke, hogy habár a színház kevésbé volt számára ismerős terep, sosem kellett felajánlkoznia. A Cabiria éjszakáinál Mészáros Márta kereste meg, a Lovagias ügyhöz Karinthy Márton és Verebes István, a Gina és Fidelnél az író-rendező Pozsgay Zsolt, a Tortúránál pedig a másik főszereplő, Balázs Andi. 

Szerencséjére a szövegtanulással sincs gondja.

– Gyorsan tanulok, és soha nem használok súgót. Rendezőként sajnos tudom, milyen az, ha egy színész nem tudja a szövegét…

Egyébként sokáig az sem volt egyértelmű, hogy itthon fut majd be karriert, hiszen Münchenben született, és kamaszként járta a világot.

– A szüleim felvidéki magyarok, 1969-ben emigráltak Münchenbe. A terv az volt, hogy onnan Ausztráliába vagy az Egyesült Államokba mennek, de 1971-ben közbejöttem én. Aztán úgy volt, hogy amikor nagyobb leszek, költözünk, de akkorra megtetszett a város és az ország is. 16 évesen mentem ki először Amerikába, és onnantól folyamatosan úton voltam. Elkezdtem dolgozni, tévézni, filmezni különböző országokban és váro­sokban.

Az egyértelmű volt, hogy színművészeti egyetemre felvételizik, és három helyre is beadta a jelentkezését: Berlinbe, Londonba és Budapestre. Mivel Berlinbe nem vették föl, maradt a másik kettő, és ő a magyar fővárost választotta.

– 24 évesen nem azt néztem, mit tud a főiskola, hanem hogy hol vannak jó csajok, finom ételek, napsütéses idő, és Budapest nyert. S bár az útlevelem német, a szemléletem nyugat-európai, a szívem száz százalékig magyar.