Radványi Dorottya: Be voltam tojva Vitraytól - interjú

Tudom, hogy gyerekkorában lámpalázzal küzdött, hogyan lett mégis műsorvezető?

Egész gyerekkoromban bujkált bennem, hogy milyen jó lenne egy picit megmutatni magam. Én konferáltam az iskolai ünnepségeken, úgy készültem, hogy titokban otthon felolvastam a rádió-, televízióújságot, egy pontra nézve a szekrényre, mintha az egy kamera lenne. Közben zenét is tanultam, fuvoláztam. Nagyon jól elbújtam a kórusban meg a zenekarban, de amikor szólót kellett játszani, szó szerint a rémület tört rám, és annyira izgultam, annyira rettegtem a fellépésektől, szólót játszva, hogy egyszer ledermedtem. Oda kellett mennem a zongorakísérő­höz, hogy megkérdezzem, hol is tartunk egyáltalán. Ennek ellenére el­kezdett dolgozni bennem egyfajta magamu­togatás.

Egy ilyen szorongással elég elképzelhetetlennek tűnik a tévézés. Hogyan került a televízióba?

Apám televíziós volt, tőle hallottam, hogy lesz bemondóválogatás. Elmentem, gondoltam: tök mindegy, lesz, ami lesz. Nem volt bennem erős elhatározás, hogy mindenáron képernyőre akarok kerülni. A váloga­táson Vitray Tamás megjelent szemben velem egy folyosón, odajött, és éppen rögzítették, hogy felteszi nekem a kérdéseket: miért jöttem ide? Mit gondolok, hogy mi kell ahhoz, hogy be­mondó legyen valaki? Azt mondtam, hogy műveltség, beszédkészség. Iszonyatosan be voltam tojva Vitraytól. Amikor bementem a stúdióba – majdani munkahelyemre – fogalmam nem volt, hova kell nézni. Én lepődtem meg a legjobban, amikor felvettek. Azért félelmetes dolog a be­mondói munka, mert valójában nincs ott az, akihez beszélsz. A korábbi szorongás miatt kötött szöveget azóta sem szeretek mondani.

Fiatalabb volt a nagy generációnál. Hamar sikerült beilleszkednie?

Gyorsan lettünk egymás családja, sokat voltam például karácsonykor bent. Volt, hogy szüleim bejöttek a televízióba szenteste, hogy mégis együtt töltsük azt a napot. Megajándékoztuk egymást. Az elődeim Lőrincz Gab­rielláék voltak, Bay Éva, ők voltak a nagyok. Én voltam a kis Kertész. Kertész Zsuzsa, aki műsorvezetőként és bemondóként dolgozott akkor, rögtön gyerekévé fogadott. Rengeteget foglalkozott velem, bejártam adásba hozzá. Együtt töltöttük a nászutamat, amikor mentünk Miskolctapolcára for­gatni. Amikor a fiam született, annyira fi­gyelt rám, hogy felhívta a kórházat, biztos kisfiú lett-e a baba, hogy bele tudja írni egy gyűrűbe: Máté.

Szigo­rúbbak voltak a szabályok akkor, mint most?

Más volt inkább. A bemondótanfo­lyamon például Fischer Sándor tanár úr oktatott, aki az összes nagyszerű színészt is tanította a Színművészeti Főiskolán. Mindig felírtam otthon a rádióújságból a szöveget, amit fejből kellett tudni. 

Ez volt a követelmény Fi­schernél, aki engem valamiért kedvelt, sosem bántott és iro­nizált. Viszont ha lenéztem a papírra, akkor kikaptam a tőle. A te­levízió akkoriban nagyon hierar­chikus rendszer volt, akadt olyan idősebb kolléga, aki talán még a nevünket sem jegyezte meg. Viszont a legtöbben nagyon-nagyon sokat segítettek, fi­gyeltek rám.

Sőt tudom, hogy a férjét, Esztergályos Károlyt is ennek az időszaknak köszönheti.

A férjem rendezte a Szerelmem, Elektrát, amiben statisztáltam, Sugár Ágival, de akkor még egyikünk sem ismerte a másikat. Különös, hogy aztán az élet úgy hozta, hogy Ágival kolléganők lettünk, Károly pedig a férjem és gyermekem apja. A férjem iszonyú jóképű férfi volt már akkor is, rögtön felkeltette az érdeklődé­sem, pedig húsz évvel idősebb, mint én, és a televízió egyik legjelesebb rendezője volt akkoriban. Amikor végigment a folyo­són, megjegyeztem a hangmérnöknek, hogy milyen kedvemre való. Az ő felesége Károllyal dolgozott, és megsúgta neki, hogy nekem tetszik. Erre amikor én egy Mi-Ti-Ők című ifjúsági műsoron dolgoztam, odatelefonált, hogy engem keresne. Aztán megvárt, iszonyú zavarban voltam. Lemen­tünk a Szabadság térre, és kinyitotta előttem az autó ajtaját, azelőtt még nem láttam ilyet. Egy cukrászdába vitt, ahol nagy meglepetésére gyümölcsrizst ettem paradicsomlével. Merésznek tartotta. (Nevet). Az ismerkedésünk évfordulóján azóta is, harminckét éve minden évben április ti­zenharmadikán kapok tőle egy gyümölcsrizst.

Szóval jó volt a csapat, ott dol­go­zott a férje, mégis átment a TV2-höz. Miért?

Amikor indultak a kereskedelmi csatornák, sírógörccsel távoztam a Szabadság térről. Végigmentem a büfén, és zokogtam, hogy én nem látom többet ezt. Viszont velem indult a TV2 reggeli hírműsora. Akkoriban az nagyon nagy élmény volt, hogy elindultak Magyarországon a kereskedelmi csatornák. Miután végeztem a munkában, és hazatértem, kint álltak a szomszédok, és nekem gratuláltak, hogy ez micsoda pillanat. Egy évet töltöttem ennél a csatornánál, aztán szerettünk volna visszatérni a Magyar Televízióhoz Sugár Ági kolléganőmmel. Nem örültek annak, hogy Ágival vissza akartunk menni, mert hűtlenek voltunk. Havonta egy műsort vezethettünk eleinte. Találékony lesz az ember, ha valami közbejön, így írtam két könyvet is.

Meddig szeretne a képernyőn lenni?

A képernyőzést az ember hiába erőlteti, majd megmondják, mikortól nincs szükség rá. De azt gondolom, talán még sokáig, ugyanis akivel együtt nő föl az ember, abban jobban megbízik, hitelesebb. Jelenleg én vagyok a legidősebb műsorvezetőnő Magyarországon. Törekszem is arra, hogy megőrizzem az egészségem: öt-hat edzésre járok hetente. Imádom a természetet, a természetjárást és kirándulásokat. Lételemem a sport, az adja nekem a nőiességet és a magabiztosságot.

Vitray: Jól csinálja, amit csinál

Vitray Tamás ugyan ennyire határozottan, mint a műsorvezetőnő, nem emlékszik az első találkozásra, arra azonban igen, mi az, ami később megfogta benne és alkalmassá tette Dorottyát a pályára.

– Eleinte inkább azt láttam benne, hogy egy feltű­nően szép lány, nem az a szokványos szépség, hanem sokkal szelídebb, meggyőző arcú. Mi úgy hívtuk akkoriban, „családias arcú”. Később rájöttem, hogy nem csak az arca szép, hanem a jelensége is, egyszerűen szeretni való. Ma pedig már tudom, hogy Dóri ennél is sokkal több. Rosszul hiszi, ha azt gondolja, csak arra volt alkalmas, hogy szövegeket felolvasson. Olyan, akinek természetes a jelenléte a képernyőn vagy egy stúdióban. Jól csinálja, amit csinál, és nem öregszik – mondjuk ez disznóság! – nevetett elismerően Vitray Tamás, hozzátéve viccesen: a műsorvezetőnő szerencsétlensége lehetett, hogy vele találkozott azon a folyosón, de oka nem volt rettegni tőle.