Élete legértékesebb óráját vette Laoszban Kulcsár Edina

– Végre nem hajtott a tatár – nevette el magát Edina. – Nem kellett rohanni, gyönyörködhettünk a tájban, ehettünk, ihattunk, költőpénzt is kaptunk. És akkor megvásároltam életem „legdrágább” óráját. Digitális kijelzős, csodás zöld-fehér színű, mert Csuti gyerekkora óta ra­jong a Fradiért. Átszámolva kemény kétszáz-kétszázötven forint lehetett, mégis ez a legkedvesebb emlékem Ázsiából.

A résztvevők versenyt futottak az idővel, mégsem tudták soha, hány óra, mert a játék kezdetekor leadták a telefonjaikat és egyéb értékeiket Ördög Nórinak. Ez is nehezítette az ötezer kilométeres utat.

– Hajnalban felriadtál a kakaskukorékolásra, és nem tudtad, hány óra – meséli Edina. – Pedig az volt talán a legfontosabb, hiszen az idő volt a legnagyobb ellenségünk.

Edináéknak az­nap szállást sem kellett keresniük, elhelyezték őket egy családnál. 

– Rendes ágy ott sem volt, egy kis szobát kaptunk, ahol a földön aludtunk. De annak is örültünk, hogy nem kellett könyörögni. A helyzet egyébként országról országra rosszabbodott. Ebben a lakásban volt egy ülőgarnitúra, más bútor nem volt. Ha jól emlékszem, legalább volt bent mosdó. Szinte mindenhol csak fölé guggolós, pottyantós volt. Ilyen borzalmas körülmények közt még egy olyan kis apróságnak is, mint ez az óra, hatalmas értéke volt.