A 70 éves Bencze Ilona: Megpróbálok sok szeretetet adni

Túlzás nélkül, mindenki szereti a Jászai-díjas érdemes művészt, akit kollégái és a közönség köszöntött születésnapján szeretett színházában. Abban a teátrumban, a Madáchban, aminek azóta tagja, hogy 1972-ben végzett a főiskolán.

– Boldog vagyok – mondta Ilona meghatottan, miközben már a délutáni, Az operaház fantomja előadásra készült. – Negyvenöt éve itt vagyok ebben a színházban, a Madáchban, ahol ma is két előadásom lesz. Sok imádott kollégám nem érhette meg, de itt vagyok, színpadon vagyok. Szeretnek, ez kiderült a születésnapi köszöntésem minden pillanatában. Ezt extrém különleges dolognak tartom.

Senki nem mondaná meg a színésznőről, hogy már hetvenéves. Ma is ugyanolyan gyönyörű, fiatalos, elegáns, mint amikor a pályáját kezdte. Vajon mi  lehet a titka?

– Örülök, ha ilyennek tartanak, de ez túlzás – mosolyodik el. 

– Arra, hogy mi a titok, nem tudok válaszolni. Megpróbálok rengeteg szeretetet adni, ezért kapok is. Mind visszakapom. Higgyék el, érdemes adni. A másik, hogy nagyon sokat dolgozom, nem tétlenül telnek a napjaim, hanem munkával. Az aktivitás ad az életnek egyfajta folytonosságot. Nem érzed, hány éves vagy, hanem olyan, mint mindig, mint húsz, harminc, negyven éve. Ugyanígy jöttem be a színházba, játszottam, rendeztem. A szerepeim, az előadásaim sokat jelentettek – mondta, majd elköszönt, mert már készülnie kellett a fellépésre, ami után kollégái és a közönség kö­szöntötték.

Bencze Ilona Nagykanizsán született ötgyermekes munkáscsaládban, apja vasúti pályaőr volt. Nem készült színésznek, gimnáziumi éveinek végén a jogi pálya vonzotta, de jeles érettségije ellenére nem tanult tovább: kötelességének érezte, hogy pénzt keressen, könnyítsen a család szűkös anyagi helyzetén. Először egy aszalóüzemben volt három műszakban segédmunkás, majd bérelszámoló lett, és közben részt vett egy kaposvári amatőr színjátszó csoport munkájában.