Szegvári: Csak politikai nyomulás van a köztévében

Tévézést tanít, a volt diákjai évekkel a végzés után is visszajárnak, rádiózik és aktív életet él a közösségi oldalakon. Miért nem csinál megint egy olyan jó műsort, mint amilyen annak idején a Stúdió volt? 

Tényleg sok diákommal tartom a kapcsolatot, elmondom nekik a véleményem, de nem szoktam tolakodni. Ha kérdeznek, válaszolok, ha küldenek valamit, megnézem. Nekem ennyi elég is. Nem csinálnám már, lejárt az, amit mi képviseltünk, ez már egy másik világ. De hangsúlyozom, ez nem baj. A baj máshol van. Sokat nézek tévét, mindenbe belenézek, hiszen ezt tanítom most is. Az nem lehet, hogy én itt finnyás legyek. A Magyar Televíziót viszont nem nézem. Ezt bevallom őszintén. Néztem egy darabig, de az nagyon fáj nekem, ami ott van. Nincs benne művészet, kultúra, csak ez a politikai nyomulás, ez meg nem érdekel. A mostani tévékben az a probléma, hogy kevés bennük az igazi műhely. Nálunk minden műsor után értékelés volt, megbeszéltük egymás munkáját. Érdi Sándor ragaszkodott ehhez, és igaza volt. Szinetár hívott külső embere­ket, hogy a kulturális területet értékeljék. De erre most sajnos nincs idő, én úgy látom.

Ennyire fontos lenne a kontroll? 

Ahol van, ott sokkal termékenyebb a műsor. Kell egy főszerkesztő, akinek hiszel! Nem lehet, hogy te tévedhetetlen legyél. 

Biztos vannak azért kivételek, olyan műsorok amiket szívesen néz…

Ilyen volt a már megszűnt TV2-es Napló és az RTL Klubon futó Házon kívül. Ezeken látszott, látszik, hogy műhelymunka volt, van mögötte.

Ismét, immár harmadszor ír riportkönyvet tévésekről. Az első könyve a Hogy vagytok, ti régi játszótársak? a hazai tévézés ikonjairól szólt, a második, a Képernyőseim a kortársairól, és a legfrissebb, a Nem celeb, csak híres című a mostani generá­cióról. Van különbség a szereplők között? 

Nyilván sok különbség van, de a fontosabb a hasonlóság. Mindannyian értéket képviselnek. Ilyen értelemben nincs különbség Vitray Tamás, Balogh Mária, Szilágyi János,  Érdi Sándor, Horvát János, Kolosi Péter, Kotroczó róbert, Hajós András, Hadas Kriszta, Erôs Antónia, Szellô István vagy Azurák Csaba között. Ezért is írtam meg ezt a legutóbbi könyvet. Kimazsoláztam azokat, akik értékes emberek. Ez a tizenhárom ember meg tudna csinálni egy új közszolgálatot. Jó munka egyébként az írás. Amikor elkezdtem tanítani, akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen nem a tévézés az én egyetlen utam. Szeretek írni, piszmogni a számítógépen. 

Az egyik legnépszerűbb arca volt a magyar királyi televíziónak. Sok pénzt keresett akkor, amikor a Stúdió című műsort csinálták? Gazdag embernek számítottak, mint például most azok a tévések, akik állandóan képernyőn vannak? 

Nem kerestünk sokat, minden hónapban jött a fizetés, és kész. Ha üdülni akartunk, akkor lemehettünk a televízió üdülőjébe, nekem nincs vagyonom. Van egy lakásom, és egy autóm, amit négy évre vettem hitelre, nyolc éve fizetem, és még öt van hátra. Soha nem volt még kifizetett autóm, nincs nyaralóm, amit kerestem, az egy dologra ment: a fiam taníttatására, mert azt akartam, hogy tudjon angolul, hogy legyen két diplomája. Benne van a pénz, amit összespóroltam. Hogy motiváljam a nyelvtanulásra, elmentem ilyen (én így hívom) vajaskenyér-turnékra vele. Külföldre, ahol zacskóból eszik az ember… voltunk úgy Londonban, hogy tíz napig én meleg ételt nem láttam, mindig néztem, hogy hátha ott hagy valamit, mert a fiamnak mindig megvettem a főtt ételt. Utána évekig nem tudtam ránézni a szalámira. De hát mentünk – folytatja. – Amerikában is voltunk, kiküldtem Oxfordba háromhe­tes nyelvi kurzusra… mert a hét-nyolc-tíz éves gyereket mivel motiválod? Azt nem érti, hogy miért kell neki nyelvet tanulni. Márpedig, ha fiatalon nem tanul meg rendesen, akkor felnőttként soha nem fog. 

Az unokáit, Áront és Martint is ilyen tudatosan terelgeti a kiszámítható jövő felé? 
Igen, de szerencsére most úgy néz ki, megúszom a dolgot vajaskenyér-turné nélkül.