Wichmann Tamás: Várom a halált

Az egykor bi­valyerős sportembert két elválaszthatatlan barátja, a volt futballista Kű Lajos és a zenészlegenda Tolcsvay Béla társaságában látogatta meg a Bors.

Mindketten azt mondták, kimondhatatlanul boldogok lennének, ha a 73. születésnapján is felköszönthetnék a kenukirályt, de aki rányitja az ajtót, felkészült rá: talán utoljára látja életben. Wichmann már nem kap gyógyszert és kemoterápiás kezelést sem. Az orvosok nem küzdenek to­vább.

Felkészültem az elmúlásra, legbelül feladtam a küzdelmet – mondja a halhatatlan sportóriás, majd így folytatja: – Bár most, a születésnapomon annyi jókívánságot kaptam, főleg telefonon, hogy már ezeknek a töredéke energiát ad. Egyébként mintegy születésnapi meglepetésként, most tudtam meg, hogy Grosics Gyula is ezen a napon született, ott voltam a Bazilikában a búcsúztatásán.

– Mivel biztatják az orvosok?

Hogy nemsokára hazamehetek… Már nem kapok gyógyszert sem. De a kemoterápia nyoma itt van még a kezemen, csúnyán elszíneződött a bőr.

A daganattól fokozatosan romlott az állapota. Talán meg lehetett volna állítani a folyamatot, de minden másként történt. 

– Nem szeretnék senkit hibáztatni, egyébként is elsősorban magam vagyok a legfőbb felelős. Előbb kellett volna orvoshoz fordulnom. Tudja, amikor mentem, már a szívemmel is súlyos gondok voltak, a pacemakerem miatt nem mertek műteni, a rák áttéteket képzett.

Ha csak a látogatók létszámán és aggodalmán múlna, talán gyógyult lenne. 

– Itt, a kórházban sosincs üresjárat. Barátok adják egymásnak a kilincset, és persze a család. Hat gyerekem van, és ugyanannyi unokám. Szerettem volna megélni, ahogy felcseperednek.

De úgy látszik, odafönn másként rendelkeztek. Szép, gazdag éle­tem volt, és elmondhatatlanul jólesett, jólesik a szeretet, amit az embe­rektől kaptam és kapok. Ez ad erőt. Bár sokszor sírok, amikor senki sem lát.