Vass István Zoltán: Önszántamból léptem ki a reflektorfényből

Tízéves volt, amikor 1952-ben, Helsinkiben olimpiai aranyérmet nyert a magyar labdarúgó-válogatott. Különösebben nem lelkesedett a fociért, de édesapját átkísérte a szomszéd fűszereshez – ott volt rádió –, és együtt szurkolták ki Puskásék győzelmét. Nem igazán értette, miért kiabál a bácsi a dobozban, viszont kíváncsi volt arra, hogy a hang (Szepesi György – a szerk.) ott van-e a stadionban.   

– Igen, ott áll a pálya szélén, mondta apám – emlékezett Vass István Zoltán. – Mivel nagyon szerettem kirándulni, utazni és a beszéd sem esett nehezemre, kijelentettem, ha nagy leszek, én is a rádióban akarok beszélni. Milyen érdekes, pontosan húsz év elteltével, a müncheni olimpián együtt dolgoztam Szepesi Györggyel.

Elmondása szerint a Tiszán innen, Dunán túl című vetélkedőben volt először mikrofon a kezében. A feladata annyi volt, hogy készítsen riportot egy juhásszal. Bevallotta: elképesztően gyengére sikeredett a beszélgetés, a csapata mégis továbbjutott. A következő feladat már közelebb állt a sporthoz, osztrák fociszurkolókkal készített riportot, németül. Ezt hallotta meg a rádió gyártásvezetője, és javasolta: jelentkezzen a rádió személyzeti osztályán. 

– Behívtak meghallgatásra, számomra is meglepetés volt, hogy megfeleltem. Így lettem 1967. márciusától a Magyar Rádió szegedi stúdiójának munkatársa. Jó éle­tem volt, kocsi, szolgálati lakás, kötetlen munkaidő, és mégis négy esztendő múlva továbbléptem. Kihagyhatatlan ajánlatot kaptam Budapestről, a rádió sportosztályáról. Azt tudni kell, akkoriban, aki élt és mozgott, a sportosztályon akart dolgoz­ni. Mondtam is az engem féltőknek: kockázat nélkül nincs győzelem, kétszer biztosan nem hívnak Pestre, most megyek vagy soha. 

Felköltözött a fővárosba. Alig várta, hogy kezdődjön a labdarúgó-bajnokság, és ott állhasson a pálya szélén, bekapcsolódva a legendás körkapcsolásos közvetítésekbe. A focisták szerették, megesett, hogy a bemelegítés alatt még a játékba is bevették. Nyáron izzadt a levegőtlen, télen fagyoskodott a fűtetlen riporteri állásokban, mégsem cserélt volna senkivel.

– Rengeteg szép és izgalmas élmény tarkította a pályámat. De ha ki kellene emelnem belőle egyet, talán a Horváth, Kolonics kenupáros olimpiai győzelmét mondanám. Atlantában néhány centin múlt a győzelmük, de még Vitray Tamás, aki előttem ült, sem merte vállalni, hogy nekik adja az aranyat. Én viszont, mert láttam, pedig legalább száz méterre voltunk a célvonaltól, hogy Kolóék nyertek, belekiabáltam a mikrofonba: „Megvan a magyar aranyérem!” Igazából talán nem is láttam, de mivel olyan sok kajak-kenu versenyt közvetítettem, éreztem.     

Vass István Zoltán letette a mikrofont, legalábbis sportriporterként már nem szórakoztat bennünket. Vidéki házában él a párjával. 

– Akkor kell abbahagyni, amikor már nem vagy biztos magadban. Nincs szánalmasabb annál, ha az ember csalhatatlannak érzi magát, de ezt nem ismeri el. Nos, én önszántamból léptem ki a reflektorfényből 2005. szeptemberében. Elégedett vagyok, mert olyan társam van, akivel boldogan élhetek, és 76 évesen, már nyugdíjasként ugyan, de  rendszeresen dolgozom az egyik rádió stúdiójában.  

Kapcsolódó jegyzetünk itt olvasható.