Újjászületését ünnepli Hajdú B.

Mind a mai napig nem tudja Hajdú B. István, hogy mi okozhatta a majdnem visszafordíthatatlan rosszullétet, ami 2015 októberében váratlanul tört rá.

– Sokan azt állították – mondta nevetve –, hogy a bukaresti román–magyar focimeccs viselt meg. Komolyra fordítva a szót, talán a sok és rendszertelen munka, az utazások, a nem al­vás, az állandó stressz és a kevés mozgás mind hozzájárulhatott.

Az okos ember, ha már túlélte a szívzűrt, visszavesz a tempóból. Nos, én sem hajszolom már annyira magam, de ezt a munkát csak szívvel és lélekkel lehet végezni. A focit is imádom, tehát ha vár a közvetítőállás, én megyek.

Hajdú szerencsére jól van, de a biztonság kedvéért rendszeresen kell ellenőrzésre járnia és a néhány gyógyszert is illik naponta beszednie. Egyébként, ha ideje engedi, ismét rúgja a labdát.

– Ebben a korban, némi túlsúllyal már a labda fut a pályán, nem pedig én. Tudom, keveset mozgok, de ki nem állhatom, ha egyedül kell tréningeznem. Azért vi­gyázok ma­gamra, mert a há­rom lurkómat tisztességgel fel akarom nevelni. Ma már nem vállalok minden napra meccsközvetítést, próbálok nem este nyolckor ebédelni és az éjfél utáni vacsorázást sem forszírozom.

A fociról, a magyar sikerekről – legyen az másik sportág – azonban nem akarok lemondani. Huszonöt év alatt közvetítettem már olimpiai aranyakat televízióban és rádióban egyaránt, valami azonban mégis hiányzik az életemből. Nagy-nagy vá­gyam, hogy egyszer legyen lehetőségem világbajnokságon kom­men­tálni a ma­gyar aranylábúak si­kerét.