Titkok a krematóriumból sorozat, 1. rész

Ami másnak a fájdalom és gyász, az számára napi rutin. A krematóriumban dolgozó halottbehordókat csak kremásoknak hívják. Egyikük most elmondja, milyen naponta szembenézni a halállal.
Ami másnak a fájdalom és gyász, az számára napi rutin. A krematóriumban dolgozó halottbehordókat csak kremásoknak hívják. Egyikük most elmondja, milyen naponta szembenézni a halállal.

A lehető legnagyobb tisztelettel bántunk a halottakkal. Az, hogy ez nem mindig sikerült, nem rajtunk múlott. Általában mindig kevesen dolgoztak a krematóriumban és mindig sok elhunyt érkezett. Különösen az ünnepek után. Egy háromnapos, hosszú hétvége után szinte ellepték a holttestek a krematóriumot, ugyanis a halottszállítók csak munkanap szállítottak.

Sokan nem fértek el ilyenkor a halott-tároló tepsikbe. Őket sajnos a padlóra kellett tennünk. Másutt nem volt hely, és akit hoztak, fel kellett venni. Ilyenkor igyekeztünk gyorsan végezni a betáplálást, vagyis a kemencébe helyezést, hogy mielőbb megadhassuk nekik a végtisztességet.

El kell oszlassak néhány tévhitet. Miután elhamvadt egy holttest, még nem lesz belőle rögtön hamu. Egy vörösen izzó csontváz marad a kemencében, amit egy golyós malomban kell leőrölni és szitálni, hogy por legyen. Ezen persze a különböző implantátumok fennakadnak, ezeket külön gyűjtjük és hetente egyszer egy közös sírgödörbe ástuk el. Azok pedig, akiknek a testét orvosi célra ajánlották fel, annyira átitatódnak a formaldehiddel, hogy a testükből semmi sem marad. A kemence túlmelegszik, ők pedig nyomtalanul elpárolognak.

Hogyan lehet ezt megszokni? A halál folyamatos közelségét? Akkor a legnehezebb, ha csecsemő érkezik. Az a legkegyetlenebb...

(Folytatjuk)