Horváth Andrea és Király Rudolf azt mondja: életük egy hajszálon múlik, pedig nem követték el a szörnyűségeket.
Házuk fala kívül repedezett, munkatársainkat azonban bent rend fogadja, az asztalon kóla és kókuszgolyó, a szekrényen a gyerekek fotói. Andrea körmei vörösre festve, Rudolf fehér ingben, pulóverben invitál a nappaliba. Azt mondják, elegük van, s bár rettegnek, nem akarnak tovább bujkálni.
Andrea: Tizenhat éve ismertem meg Rudit, én elmenekültem otthonról, ő pedig befogadott. Zolika 2000-ben született, két évre rá Anita, majd 2003-ban Balázs. Nagy családot akartunk, én mindig is elleneztem az abortuszt. Összesen hét gyermekünk született, egyikük bölcsőhalált halt. A Dunába szórtuk a hamvait.
Andrea: Rudi nem hibás, ő éjjel-nappal dolgozott. Erről én tehetek, lusta voltam, elismerem.
Rudolf: Az nem igaz, hogy többször bántalmaztuk őket. Ezt a testnevelés- vagy az úszásórán azonnal észrevették volna a tanárok. Az egyik fiamat lepofoztam, ez igaz. Kést fogott rám, akkor kapta a pofont.
Andrea: Az orvosszakértői vélemény nem tartja életszerűnek, hogy ha ezek a dolgok megtörténtek, miért nincsenek az anális behatolásra utaló markáns nyomok a gyerekeken. Ez a patkányevés egy marhaság. Itt nincsenek patkányok, szemben van egy óvoda, kérdezzék csak meg, láttak-e valaha a környéken rágcsálókat!
Andrea: Tizenhat személyes zárkába kerültem, terhesen vonultam be, a rabtársak szó szerint kiverték belőlem a 11 hetes magzatomat.
Rudolf: Engem úgy megvertek a rabtársaim, hogy majdnem belehaltam. De itt kint sem érzem biztonságban magam.
(Szombaton folytatjuk)
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.