Szabadon engedték, de hazatért Sherlock

Szívhez szóló történetet osztott meg a budapesti Laczkó Orsolya. – Akik ismernek, tudják, hogy két dolmink, azaz dolmányos varjúnk van, Dóri és Sherlock. Dóri tartósan sérült madár, Sherlockot pe­dig fiókakora óta én dédelgetem, nevelem.

Ugyanúgy lehet szeretgetni, mint más kis állatot: hozzábújni, simogatni. Sherlock nagyon jól viszonyul az emberhez, felül a vállamra, kiköti a cipőmet is. Igazi pajtás volt ő nekem mindig – mosolyog Orsolya.

A fiatal hölgy a madaraival óvodai bemutatókra jár, mert szerinte a gyerekeknek szükségük van arra, hogy jobban megismerjék a körülöttük lévő természetet. Így bizalmas viszonyt tudott kiépíteni a madarakkal, jól ismeri őket.

Ősz elején látta Sherlockon, hogy elvágyódik, menni akar a szabadba. Így Orsolya úgy döntött, nyitva hagyja a röpde ajtaját számára, elengedte. A varjú el is repült.

– Bíztam benne, hogy ügyes, életrevaló, mégis féltettem az emberektől. Hónapokig figyeltem a varjakat, hátha megpillantom. Már kezdtem beletörődni, hogy nem látom többé, amikor szombaton károgást hallottam.

Mindig kimentem megnézni, hátha Sherlock az, és hihetetlen, most ő volt. Fenn ült a diófánk tetején. Kiabáltam, a nevén szólítottam, és tárogatta a szárnyát. Átrepült a drótra, én pedig ennivalót dobtam neki.

Lerepült, odajött és elvette a kezemből a falatot. Felült a cipőmre, bogarászta, majd a vállamra ugrott. Én pedig végre, négy hosszú, aggodalommal teli hónap után ismét hozzábújhattam – meséli Or­solya.

Hozzáteszi, hogy nem tudja pontosan, miért tért vissza hozzájuk a ma­dár, de ma is ott van. Rendkívül intelligens, ugyanis a dolmányos varjú egy ötéves gyermek szellemi szintjén áll. Orsolyáék hálásak neki a szeretetért, ragaszkodásért, hogy vad madárként is visszatért hozzájuk.

A cikkhez kapcsolódó véleményünket itt találja.