Soha ne mondja egy depressziósnak: Tönkreteszel!

Korunk népbetegsége a depresszió, melyről sokan azt hisszük, csak egy eltúlzott rosszkedv, s úgy is állunk a másik problémájához. A jó szándékból fakadó felvidítási kísérletek azonban többet ártanak, mint használnak. A Reader's Digest gyűjteményéből szemezgettünk.

Rázd meg magad, nem vagy te ilyen!

Ha ezt mondjuk, azzal jelentéktelennek állítjuk be a másik problémáját, és tudomást sem ve­szünk az azzal járó kínról.

Legyünk inkább együttérzők! Sajnálom, hogy nem érzed jól magad. Mit tehetnék érted, amivel segíthetnék?

Ki kell mozdulnod a négy fal közül!

Ne legyünk megmondóemberek, ne akarjuk jobban tudni a másiknál, mi és miképp segít neki valójában, s pláne ne kényszerítsük rá az elképzelésünkből fakadó akaratunkat!

Adhatunk ötleteket és hozzá önmagunkat, de hagyjuk meg a döntés jogát. A fenti példamondatnál maradva valahogy így: Szeretnél velem sétálni?

Senki sem mondta, hogy az élet igazságos!

Ez egy depressziós számára sem új információ, nem is segít a küzdelemben.

Ugyanakkor őszinte megerősítést adhat ez a mondat: Látom, ahogy küzdesz, és büszke vagyok rád azért, ahogy megpróbálsz keresztülmenni ezen az egészen.

Csak bemagyarázod magadnak!

A depresszió egy súlyos egészségi állapot, aminek semmi köze ahhoz, hogy az érintettnek éppen mi jár a fejében.

Ha valóban támogatóak szeretnénk lenni, használjuk ezeket a szavakat: Minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy megértselek.

Sokan cserélnének veled!

Az effajta összehasonlítás nem szerencsés, s attól, hogy tudja az ember, másnak rosszabb, mint neki, attól még nem múlik el a depressziója.

Inkább bátorítsuk, például így: Tudom, hogy valós dolgokon mész keresztül, de nem kell, hogy ezek miatt rosszul érezd magad.

Tönkreteszel mindenkit!

Egy depressziósnak már csak az hiányzik, hogy hibáztassuk! Ez egy igazi öngól! A súlyos pszichés beteg ugyanúgy szeretetre és támogatásra vágyik, mint egy egészséges. Egy egyszerű mondattal segíthet: Itt vagyok neked!