Lakatos levente: Egy erotikus kapcsolat titkai 3.

Amikor kiderül, az öltönyös nem vetkőzős fiú, ráadásul elhagyta az éttermet, pánikba esem. A telefonomban számtalan bizalmas üzenetváltás olvasható, közülük csupán egyetlen felfedése is romba dönthetné az áldozatos munkával felépített elmúlt két évem.

Mit szólna az apám? Mit szólna Sándor? És mit szólnék én a rám szakadó következmények súlya alatt?

A történtekért magát okoló Éva egészen addig tukmálja a segítségét, amíg a tűzoltónak öltözött férfisztriptízes rákacsint. Szerencse, hogy a tesztoszteronszag elkábította, csak kolonc lett volna a nyakamon. Pláne, hogy fogalmam sincs, ki a pofátlan öltönyös, és milyen áron tudom visszaszerezni tőle a mobilomat.

– Álljon már meg! – kiáltok a férfi után, éppen utolérném, amikor befordul egy kapualjba. Feldúltan lépek utána, izmos mellkasának ütközöm, mire ő két oldalról megragadja a vállam. Szorításától összerándul a gyomrom, parfümének fűszeresen nyers illata átszakítja az izgalmam és a félelmem közti leheletvékony határt.

Nem ismerem a férfit, a kulcscsontjáig sem érek, bármit megtehetne velem.

– Reszket – állapítja meg az eddiginél kedvesebb hangon, de amikor inge gombjáról a szemébe pillantok, tekintete metsző. – Visszakapja a telefonját, ha megiszik velem egy italt.

Barátságos, mégis rideg. Milyen ember az, aki úgy csalogat, hogy közben meg sem kísérel mosolyával a bizalmamba férkőzni? A pokolba is, titokzatos! Érdekes!

– A kapualjban?

– A lakásomban – morogja, és a kódot bepötyögve feltárja a frissen pácolt fakaput.

A zár berregése mint idegőrlő vekkercsörgés riaszt éber álmomból. Hagytam, hogy egy idegen megigézzen, pedig még azokban sem bízhatok, akiket gyerekkorom óta ismerek. Esendőségemen zavartan kacagva, bal kézfejemet emelve hátrálok: – Sajnos, vőlegényem van!

– Sajnos? – Kérdezi a telefonommal kezében, a találkozásunk óta rögzítheti a történteket. Micsoda pofátlanság!

– Magának sajnos! – Arcomat elönti a forróság. – Adja vissza a telefonomat, különben rendőrt hívok!

Fogalmam sincs, hogyan juthatott eszembe ez a szánalmas fenyegetés. Egyrészt éppen a mobilomat próbálom visszaszerezni, másrészt ki foglalkozik manapság telefonlopással?

– Bilincsre vagy gumibotra vágyik? – Csíp oda a férfi, majd döbbenetemmel egy időben elnyeli a renovált bérház.

Vészharang kondul a fejemben, de nem törődöm vele. Kell a telefonom! Mielőtt a becsapódó, nehéz faajtó végleg elzárna a férfitól, a káprázatosan felújított, csupa márvány folyosóra lépek.

– Mozogjon! – sürget az egyik falra szerelt lámpa alatt állva. A fény-árnyék játékban az eddiginél is uralkodóbb hatást kelt.

– Kérem, adja vissza! – visszhangzik könyörgésem.

A férfi másodpercekig szótlanul, keményen bámul, aztán felsóhajt, és elindul felém. Közeledő, robusztus alakja elakasztja lélegzetem, fogalmam sincs, mit fog tenni, tartok is tőle, de biztosan nem ellenkezem.

– Jó éjszakát, reszkető! – Nyújtja egy komor pillantás kíséretében a telefonom.

Ahogy hátat fordít, lehunyom a szemem. Levegőhöz kellene jutnom, de csak az átkozott parfümjének illatát lélegzem. Az illatot, amely a szenvedélyre emlékeztet. És ahogy a férfi nyikorgó cipőtalppal távolodik, az eddiginél is intenzívebb félelem sajdul bennem. Félek, hogy kisétál az életemből.

– Ki maga? – szólok utána.

(Folytatjuk)