Doszpot: Azt hiszik, hogy még mindig rendőr vagyok

Mostani irodája ablakából, pont rálátni a Teve utcai rendőrpalotára. Doszpot Péter állítja: ma már semmit sem érez, amikor meglátja régi munkahelyét, és azon sem gondolkodik, hogy ki ülhet az életvédelmi osztályon a székében. 

– Hatalmas szerelem volt a rendőrség, de tényleg vége. Ma már nincs bennem semmiféle nosztalgia. Bevallom, minden percét imádtam, amikor az életvédelmi osztály vezetője voltam, mert a munkám a hobbim is volt. Éjjel-nappal dolgoztunk, több eredményes ügyünk is volt. A vége csúnya lett, egy reggel   megéreztem, hogy megfagyott körülöttem a levegő. Dönteni kellett: vagy lépek, vagy nagyon megalázott helyzetekbe kényszerítenek bele, amiből nem lehet jól kijönni. Az elsőt választottam. – meséli a Borsnak Doszpot Péter. 

A volt nyomozó reálisan látja egykori önmagát. Ő is tudja, hogy sok ember szemében sok volt a laza stílus és az a fajta kommunikáció, amellyel a sajtót kezelte. 

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem azt a fajta népszerűséget, amely egy ideig körülvett. Én csak magamat adtam, és valamiért ez bejött az embereknek. Az már nagy kérdés, hogy miért nem volt jó a rendőrségnek, hogy egy olyan embert látnak a nézők a tévében, aki normálisan néz ki és kommunikál. Ami érdekes, hogy az emberek szeretete a mai napig  nem múlt el, megállítanak az utcán, tudják a nevem, és kérdezgetnek, hogy mit szólok ehhez vagy ahhoz a bűncselekményhez. Azt hiszik, még mindig rendőr vagyok – büszkélkedik.

Az a fajta nyomozó volt, aki nagyon szerette a kihallgatásokat. Megfigyelni a vele szemben ülőt, reagálni minden rezdülésre, egy szemvillanásból következtetéseket levonni. 

– Volt egy érdekes ügyünk. Megöltek egy nagyon gazdag vállalkozót. Majd egy évig, mint az őrültek, nyomoztunk, eredmény azonban nem volt. Volt a vállalkozónak egy nagyon jó barátja, aki jelentkezett  nálunk, hogy segíteni szeretné a nyomozást, mert annyira bántja a cimborája halála. Mivel ő is szerette a küzdősportokat, mint én, így hosszú hónapokig beszélgettünk, mindenféléről. Sokadik találkozásunkkor mesélem neki, hogy az istennek sem találjuk a barátja gyilkosát.
Erre annyit mondott, ti semmit nem tudtok. Abban a pillanatban láttam a szemén, hogy ő az elkövető. Rányomoztunk, és kiderült, hogy valóban féltékenység miatt ő ölte meg az áldozatot. Utólag bevallotta, hogy abban a pillanatban látta a szememen, hogy mindent tudok. Érdekes meccs volt – tűnődik el a múlton az egykori fő­nyomozó.

Doszpot szerint a nőket semmivel nem könnyebb vallomásra bírni, mint a férfiakat, hiába vezetik őket jobban az érzelmeik. 

– A csajok kemények. De tényleg! Makacsabbak, mint a férfiak. Volt egyszer egy hölgy, akit a férje megölésével kapcsolatban hallgattam ki. Szerencsére megtaláltuk a közös hangot, éreztem, hogy emberileg szimpatizál velem. Gondoltam, kicsit közelebb húzom a székemet, érezze, hogy nagyon figyelek rá. Abban a pillanatban, felugrott, és közölte, hogy egyetlen szót sem beszél velem a továbbiakban. Beláttam, hogy hibáztam, bár akkor még nem tudtam, hogy mit. Egy női nyomozó folytatta tovább a kihallgatást. Neki bevallotta  a gyilkosságot, és azt is elmondta, hogy amikor közelebb kerültem hozzá, megérezte rajtam az arcszeszem illatát, ami pontosan ugyanolyan volt, mint a gyűlölt férjéé – meséli a mára ötgyermekes édesapa.

Első házasságából két fia született, akikkel a mai napig nagyon jó kapcsolata van, naponta többször is beszélnek telefonon. A fiuk nagyon szeretik a második házasságából született lányokat.

– A mostani házasságomban, – kis túlzással–  jó apa és jó férj vagyok. Három lányom született, szerelmes vagyok beléjük. A nagyobbik lányom tizenhárom éves, és egy igazi tünemény. A két kisebb most hatéves, ikrek. Még egyetlen fürdetést sem hagytam ki, viszem őket játszótérre, mesélik nekik minden este, minden rezdülésükről tudok. A feleségem pedig egyben a legjobb barátom, úgyhogy én most nagyon a helyemen vagyok – mosolygott Doszpot.