Deák Bill Gyula: A lelkem nem rokkant bele a lábam elvesztésébe  – interjú

Kőbányán vagyunk, ez az ön hazája.

Itt születtem, innen indultam, gyerekként hatan laktunk egyetlen szobában, lavórban mosakodtunk, a wc a folyosó végén volt. De ez is kellett, mert azt vallom, hogy aki nem élt meg nehéz napokat, éveket, az nem is tudja, mi a blues sava-borsa.

Mi szeretett volna lenni, ha nagy lesz?

Gyerekként még véletlenül sem arról álmodoztam, hogy zenész legyek. Nagyon jól fociztam, kiemelkedő tehetségnek tartottak, az MTK-ban játszottam, mivel az volt közel a Pongrác úthoz, ahol laktunk.

Aztán 11 évesen összetört az álma.

A lágyékomban volt egy tályog, és a műtét közben a Madarász Utcai Gyerekkórházban elvágták a lábamban a főütőeret. Az operációt végző orvos utána a nevére is akart venni, de anyámék szerencsére nem hagyták, pedig a doki később mindenét rám akarta hagyni. De azt hallottam, hogy anno azon élvezkedett, hogy fröcskölt a vér a műtőben… Akkoriban még nem volt olyan, hogy orvosiműhiba-per, így nem tudtunk mit tenni.

Hogyan fordult aztán a zene felé?

Amint betört a beatzene Magyarországra, el is vesztem. Stones, Beatles, Kinks, Animals. Talán utóbbi volt a legnagyobb hatással rám, ahogy meghallottam, ahogy Eric Burdon énekli A felkelő nap házát, felállt a szőr a karomon. Akkor elkezdtem énekelni, és azt mondták, elég jó a hangom. Pontosabban jól tudok ordibálni.

A Pongrác utcában a szomszédunk Sárköziék voltak, az apuka cimbalmos volt, és egyszer hozott a fiának egy gitárt, én ordibáltam hozzá, a felnőttek pedig kizavartak minket a lépcsőházból, amikor ott gyakoroltunk. Aztán, ahogy megtanultunk zenélni, egyre ritkábban ki­abáltak.

Ez volt a Sztár zenekar?

Igen. Csomó amatőr fesztivált és tehetségkutatót megnyertünk. Pedig volt olyan, ahol Tátrai Tibuszék, Révész Sanyiék és Póka Egonék is indultak. Már akkor is rhythm and bluest játszottunk, engem ez a műfaj azonnal megfogott.

Amikor hallottam Orszáczky Jackie-t, Mogyorósit és Lakatos Bögöly Bélát élőben a Rákfogóban, akkor azt mondtam, holnaptól abbahagyom az éneklést, mert hozzájuk képest semmit nem tudok. A pályám elején még dolgoztam is például teherportán meg vasöntödében.

Aztán rövid időn belül nem volt olyan élő ember a szakmában, akivel ne játszott volna együtt.

Sok mindenkihez jártam le vendégénekelni. Syrius, P. Mobil, Mini, Napsugár stb., majd jött a Hobo Blues Band. Játszottam a gitárkirály Radics Bélával, Bencsik Samuval, de nem csak rockosokkal, hanem Szakcsi Lakatosékkal, Babos Gyulával, Jávor Vilmossal, Balogh Csibe Jenővel.

Legutóbb a világ legjobb bluesgitárosa, Eric Gales előtt játszottunk, aki a koncertünk után odajött, megdicsért, hogy jól szóltunk, és nekem, a nagy embernek nagy hangom van.

Igaz, hogy még Chuck Berry is felfigyelt önre?

1983-ban a régi Budapest Sport­csarnokban lépett fel Chuck Berry, előtte Tátrai Ti­bor­ral meg Pókával mi is ját­szot­tunk. Énekeltem, és Berry a szám közben azt mondta a színpad mögül, anélkül, hogy lá­tott volna, hogy „ugye egy fe­kete ember énekel?”.

Mondták neki, hogy nem, ez egy ma­gyar ember. Akkor csúszott ki a száján, hogy ilyen fekete han­gú fehér embert ő még nem hallott. Ez nagyon nagy meg­tiszteltetés attól az embertől, aki a rock and roll atyja volt. 

A beatzene és a rock együtt járt a droggal és az alkohollal. Ön hogyan állt ezekhez a dolgokhoz?

Én is piáztam régen, de nem volt olyan vészes, és nem lettem alkoholista. Néha most is megiszom egy-két italt, ha elmegyek koncertre, kell a hangulathoz. Sokan beleestek itthon is az alkohol és a drog csapdájába, de én elvesztettem a lábamat meg a bal szememet, de a lelkem mégsem rokkant bele.

Pedig tinédzserként sokat csúfoltak, hogy százlábú, meg hasonló hülyeségek, de soha nem törődtem ezekkel a dolgokkal. Amit elértem, mindent magamnak köszönhetek és pár jó barátomnak, pl. Hobónak vagy Orszáczkynak, akiktől sokat tanultam.

Hogy került a Hobo Blues Bandbe?

A pályám elején kaptam hideget-meleget, mondogatták, hogy mit akarok én fél lábbal, nem vagyok színpadképes. Már megvolt az ORI-engedélyem, amikor Hobónak azt mondták, nem mehetek velük, de ők és az omegások is kiálltak értem, így végül elmehettem a turnéra. Hobóval voltak komolyabb összezörrenéseink is, mindketten karakteres emberek vagyunk.

Azt mondják, az a jó, ha zajlik az élet. De mindig jól kiegészítettük egymást, most is van közös projektünk, és a mai napig nagyon jóban vagyunk.

Hogyan jött a saját zenekar?

Más elképzeléseim voltak, és kiléptem, de elkövettem azt a hibát, hogy nem csináltam egyből saját zenekart. Ott volt a Rossz vér lemez, ami az ország legjobb bluesalbuma volt, végül nem turnéztam vele.

De azért lassan beindult mindent, a Vadászat című Hobo-lemezen is 13 számot énekeltem, világhírű zenészekkel játszhattam, rockoperákban szerepelhettem.

Mint az István, a király.

Szerencsém volt, mert ezek a szereplések elég ösztönösen jöttek, és mind-mind nagy megmérettetés volt. Amikor bementem az István, a királyra, már fel volt énekelve Sebestyén Márta, Varga Miki, Vikidál Gyula része, így oda kellett tennem magamat.

Aztán olyan jól sikerült a Véres kard és a Sámán dala, hogy akárhol játszottuk, annál a két számnál mindig felrobbant a közönség. 90 ezer ember előtt a Népstadionban nem mindenki szerepelhetett, örülök, hogy ilyen dolgokban részt tudtam venni. 

Mit jelent önnek a siker?

Nálam azt, hogy szeretnek az emberek. Gyakorlatilag három generáció szórakozik a koncertjeimen, éneklik a szövegeket, és ez nagyon sokat jelent nekem. 

Meddig tervezi még csinálni?

Amíg az egészségem engedi, és van hangom, addig csinálom, mivel én nem csapom be a közönséget, és nem tátogok. 

A hangom szerencsére nem változott az elmúlt harminc évben, ez egyrészről adottság, másrészről jó helyről, jó technikával énekelek. És persze szívből kell csinálni, anélkül nem működik.

Ha már szív. Egészség?

Köszönöm, jól vagyok. Egy időben nagyon kövér voltam, a Hobóban majdnem meghaltam, aztán a Péterfyben tíz nap alatt 13 kilót fogytam. 2012-ben kaptam egy infarktust, akkor me­gint fogytam, és most már nincs pocak. Ez az évem sajnos borzalmasan indult, januárban a feleségem kapott egy infarktust, két héttel később meghalt a húgom, így 2020 eddig nem túl jó hozzám.

De január 25-én így is énekeltem a Barba Negrában, mert a közönség szeretete és a kon­certek tartanak életben. A mottóm: mindhalálig blues és hajrá Fradi!

A fiát soha nem próbálta a zene felé terelni?

Ő focizott in­kább, és akart dobolni is, de vé­gül nem így alakult. Egyébként jár velünk turnézni, ő vezeti a buszt, és segédkezik, amiben csak tud. De az is nagyon jó dolog, amikor hazaérek, és bármilyen baj ér, a család mellett megnyugszom. Apáméktól is ezt láttam, és a lényeg, hogy minden kö­rül­mények kö­zött ma­rad­junk emberek.