Csalódottan, betegen és elfelejtve halt meg Magyari Béla

Imádta a repülést, háza kertjéből a ferihegyi gépek zúgását hallgatta Magyari Béla, a 68 éves korában elhunyt űrhajós. Bár nem járt a kozmoszban, nem ez bántotta leginkább, hanem az, hogy az ország megfeledkezett a 80-as évek ünnepelt légiezredeséről.

Budapest szélén, csendes környéken, egy hatalmas, kétszintes családi házban lakott a napokban elhunyt űrhajós. A környék közel sem egy budai villanegyed, egyszerű, kisvárosi házak sorakoznak itt, közvetlenül a Ferihegyre induló vagy érkező repülők alatt. Már kívülről is látszik, nem volt feltétlenül jövedelmező nyugdíjas űrhajósnak lenni, bár a ház és környéke rendezett, ám gyanúsan csendes. 

Magyari özvegyét nem találtuk otthon, a szomszédok szerint ugyanis nem elég, hogy elvesztette férjét, édesanyja, vagyis Magyari anyósa is súlyos beteg, kórházban ápolják. A környékbeliektől megtudtuk, a házat jó ideje árulták már, sőt, a postás szerint alig pár nappal Magyari halála előtt sikerült is eladni, a házban lévő tárgyak nagy részét is kipakolták már.

– Az utóbbi egy hónapban már nagyon rossz állapotban volt Béla, pedig korábban sokat be­szélt. Szeretett mesélni azokról az időkről, és rengeteg fényképet, emléket tartott a házban. Az utóbbi időben viszont már menni is alig bírt – mondta a környék postása ottjártunkkor.

Persze mindenkit az érdekelt legjobban, hogyan lett Magyari Béla örökre a második, és így az, aki ugyan bármikor beugorhatott volna Farkas Bertalan helyére, ez végül sosem történt meg.

– Nagyon sokszor és sokat, akár órákat be­szélgettünk. Körülbelül húsz éve itt lakott már a család. Nekem el merte mondani azt is, amiről sosem beszélhetett, hogy miért nem ő ment fel az űrbe.

Az egész csupán egy rokoni szálon múlott. Az döntött, hogy a szovjet űrhajós, Valerij Kubaszov nagybátyja volt a kilövőállomás vezetője. Kubaszov párja pedig Farkas volt, cseréről szó sem lehetett. Ők utaztak, Béla és társa maradt a tartalék – mondta a Borsnak Berecz József, akivel szoros barátságot ápolt az egykori űrhajós. 

A Magyar Nemzetnek rendkívül csalódott interjút adott 2009-ben. Leginkább azt fájlalta, hogy a rendszerváltás után elfelejtették, doktori címe ellenére kitették kutatói állásából, szívizomgyulladása miatt pedig már nem ülhetett vadászgépre. Ötvenegy évesen küldték nyugdíjba, ami – ahogy fogalmazott – talajvesztést jelentett a számára. Feleslegesnek tartotta magát, aki nyugdíjas­éveiben még az illatszerügynökösködéssel is megpróbálkozott. 

– Nem hívnak sehová, de nem is mennék el. Pedig a rendezvényeken jogom lenne felvenni még az ezredesi egyenruhámat is. Persze fel sem jönne rám – tette hozzá önkritikusan a kilenc évvel ezelőtti interjúban.

Farkas Bertalan: Másfél hónapja még a jövőt terveztük

Mondhatjuk, hogy Magyari volt a legjobb barátja?

Igen, 52 éve tart a barátságunk. Harmadikos gimnazisták voltunk, amikor először megismerkedtünk Kecskeméten. Együtt kezdtük a repülést, később együtt mentünk ki a Szovjet­unió­ba és amikor visszatértünk, a Magyar Néphadsereg vadászpilótáiként kaptuk a kinevezésünket, és a pápai repülőezredhez kerültünk.

MiG–21-es gépeket vezettünk, másik századnál, de egy repülőezrednél voltunk. Az 1977-es év fordulópont volt, mindketten jelentkeztünk önkéntesen űrhajósjelölteknek, a vadászpilótákból válogattak, ez minden országban így volt. 

Magyarit nem bántotta, hogy nem ő ment a világűrbe?

Nézze, biztos bántotta, de mindketten tudtuk, hogy csak az egyikünk repülhetett. 

Mikor találkoztak utoljára?

Másfél hónapja. Sajnos az utóbbi időben sokszor volt kórházban, többször meglátogattam, szívesen fogadott.

Jó volt leülni és beszélgetni, tervezgettük a jövőt, a szó igazi értelmében: lesz az űrrepülés évfordulója május 26-án, utána jönnek a születésnapjaink, mindketten 1949-ben és mindketten augusztusban születtünk, csak én néhány nappal hamarabb. Sokszor tartottunk közös ünneplést. Tervezgettünk, de sajnos a sors közbeszólt.

Mikor értesült a haláláról?

Hétfőn, szomorú nap volt. Vidéken tartottam előadást. Nehéz volt beszélni róla úgy, hogy már nincs közöttünk.

Mit mondott ezután a közönségnek?

Hogy amit ő csinált az példaértékű, büszke lehet rá mindenki. Örülök, hogy ismerhettem. Nyugodjon békében!