Az ember, aki visszatért a halálból – 2. rész

Kifakultak a színek és mindent elöntött egy napnál is fényesebb, ezüstös fényesség. Érzékeltem a földi dolgokat, azt, ahogy a kamionos rángatja a roncs ajtaját, miközben tudtam, hogy mit gondol ő és az arra autózók. Egy kismama igazságtalannak tartotta, hogy pont akkor hal meg valaki, amikor ő éppen szül, más csak legyintett, hogy megérdemli, akinek ilyen autóra telik, s én nem mondhattam el neki, mennyi munka árán jutottam a kocsimhoz.

– Túl korán jöttél. Nem kellett volna még meghalnod! – csendültek fel apám szavai, körülötte pedig elhunyt lelkeket érzékeltem, akikkel valaha dolgom volt az életben.

Megpördültem és megfordult velem az egész világ is. Az ott én vagyok! Pontosabban, akinek eddig hittem magamat. S ezzel a felismeréssel mintha mázsás súly esett volna le a vállamról. Emelkedni kezdtem az ég felé. Egy út rajzolódott ki elôttem. A sötét ég egy fényes pontja felé közeledve érzékeltem, milyen sokan is haltunk meg abban a pillanatban. Rengeteg, egymást véletlenül sem keresztező út tartott a nagyon fényes hely felé, mely jobb szó híján egy rétre emlékeztetett. Egy élettel, növényekkel teli helyre kerültem, ahol mindent egyszerre hallottam. Itt pillanthattam bele a pokolba is, az egyik régről ismert lélek révén, aki a családja elől is titkolta, mekkora adósságot halmozott fel. Végső elkeseredésében úgy döntött: felakasztja magát. Kétségbeesésétől halála után sem tudott szabadulni, odaát is minden pillanatban reményt és értelmet vesztve az öngyilkosságára készül. Mi ez, ha nem maga a pokol?!

Aztán hirtelen bármennyire is akartam, képtelen voltam továbbmenni. Ekkor indult el életem filmje. Újra átéltem, láttam és éreztem minden gondolatomat, szavamat és tettemet, valamint azok következményeit. Teljesen letaglózott az önmagammal való szembesülés. Hiába tartottak jónak az ismerőseim és a barátaim, a kendőzetlen valóság rádöbbentett a hibáimra, arra, hogy valójában milyen szörnyű ember voltam.

(Folytatjuk)