Az életszentség jelei: a stigmák

A ​stigmák a keresztény misztika legtitokzatosabb jelenségei közé tartoznak. A vérző sebek általában éjszaka, Jézus keresztjének szemlélése közben tűnnek elő a kiválasztottak testén, s ezekhez időnként a lebegés vagy a jövőbe látás képessége is társul.   A stigmák általában a katolikus valláshoz, illetve a katolikus hívekhez kötődnek, megjelenésük okai vitatottak. Vannak, akik szerint természetfeletti, csodás eredetűek, mások viszont csalásnak vélik, illetve inkább az orvosi magyarázatoknak hisznek.

Egyértelmű képek

A feljegyzett esetek is különbözőek. A „klasszikus”, amikor a stigmatizált testén megjelenik az öt szent seb, vagy­is – Jézushoz hasonlóan – a szögektől esett sebek a kézen, a lábon és a lándzsadöfés az oldalán, illetve ezek valamelyike. Vannak, akiknek a tövisek okozta sebek jelennek meg a homlokukon, mások vért izzadnak vagy könnyeznek. Léteznek olyan stigmatizáltak, akik csak a sebek fájdalmát érzik anélkül, hogy azok megjelennének: ők láthatatlan stigmákat viselnek. Máskor a seb és az óriási fájdalom együtt jelentkezik. Egyes stigmatizáltak sebei nem gyógyulnak be, frissek maradnak és mégsem fertőződnek el. Megtörtént, hogy a jegyek első megjelenése után a stigmatizált folyamatosan viselte azokat, de az is előfordult, hogy a stigmák csak a nap adott időszakában vagy csak bizonyos napokon jelentek meg.  

Szentté avatják őket

Az első dokumentált eset, amelyet a római katolikus egyház is autentikusnak, hitelesnek fogad el, Assisi Szent Ferencé (1182–1226), aki először 1224-ben tapasztalta a stigmákat. Az egyház addigi történelmében a stigmatizáció ismeretlen volt, de utána egyre többen számoltak be arról, hogy megjelentek a sebek. Senki sem tudta azonban megindokolni, hogy Isten miért kezdett el hirtelen ilyen jeleket küldeni.  

A modern kor leghíresebb stigmatizáltja Szent Pio atya (1887–1968), akinek a sebeit korszerű tudományos eszközökkel vizsgálták meg: a stigmák először 1911-ben, 24 évesen jelentek meg, 1920 és 1950 között több orvos és tudós is megvizsgálta a jeleket. Mindannyian egyetértettek abban, hogy azok valósak, ám eredetüket nem tudták egyértelműen meghatározni. Az egyház elfogadta a Pio atya őszinteségére vonatkozó bizonyítékokat és II. János Pál pápa 2002-ben a szentek sorába emelte őt.

Napjainkig 328 stigmatizáltról tudunk (47 férfi, 281 nő), húszat szentté, harmincnyolcat boldoggá avatott az egyház.  

Akadnak csalók is

Sienai Szent Katalin a XIV. században élt, és a látható stigmákat 28 évesen nyerte el. Mivel nem akarta magára vonni a figyelmet, arra kérte Istent, vegye el a testi sebeket és csak fizikai fájdalomban részesüljön – attól kezdve láthatatlan stigmákat viselt.

Olyan is előfordult, hogy valaki „csalt”, de később beismerte, hogy sebeit maga okozta.

Magdalena de la Cruz fe­rences rendi szerzetesnővér Spanyolországban élt a XVI. században. Évekig állította, hogy csodálatos módon el­nyerte a szent sebeket. Híres volt, sokan élő szentként tisztelték. A nővér az élete vé­gén, miután súlyosan megbetegedett, beismerte, hogy sebei nem isteni eredetűek. Az inkvizíció kihallgatta, és mivel bűnösnek találták, az ítélet szerint élete hátralevő részét vezekléssel kellett töltenie.

Egyháztörténészek kutatása szerint a stigma pszichoszomatikus jelenség is lehet. Bebizonyosodott, hogy egy hisztérikus lelkialkatú ember hajlamosabb rá, főleg, ha egészsége gyenge. A stigmák nem bizonyítékai, legfeljebb jelei az életszentségnek. Ami számít, az minden esetben az Istennek való önátadás gesztusa. A stigmák legfőbb üzenete a modern kor embere számára az lehet, hogy Krisztus mindig ott van a szenvedő ember mellett.