Agárdi Szilvi helyett is lát Csengő

Lehet kánikula, zuhoghat ősszel az eső, csontig hatolhat a hideg télen, Agárdi Szilvi bármikor boldogan lóra pattan. Mielőtt a fővárosba költözött, az aliglátó énekesnő a meseszép Várvölgyben élt a családjával – az idei karácsonyt is ott töltötte –, ott tanult meg lovagolni is. – Tizenegy évesen kezdtem el – meséli Szilvi.

– Mielőtt azonban először lóra ültem, elolvastam vagy négy szakkönyvet. Mindent tudtam elméletben, onnantól, hogy mit eszik, addig, milyen le­esni róla. Édesanyám profi lovas volt, még ugratott is, édesapám szintén tud lovagolni. Sokat meséltek, de igazán akkor kaptam kedvet, amikor először itt a faluban felültem egy lóra. Azonnal beleszerettem. Szilvi félt, hogy az edző, Réka nem vállalja el, mert sosem volt sérült tanítványa. Mégis ő lett az első és azóta is egyetlen trénere.

– Itt lovaglás után lecsutakoljuk az állatot, részt veszünk a körülötte végzendő munkában. Azt szerettem a legjobban, amikor a patáját kellett tisztítani. Olyankor mindig volt bennem izgalom, nehogy megrúgjon. De ez sosem történt meg, a lovam, Csengő nagyon kedves. A karámban általában ment előttünk egy másik ló, őt követte. Volt, hogy oszlopok között kellett szlalomozni, olyankor Csengő látott helyettem. A lovak nagyon érzékenyek, megérzik, milyen hangulatban vagy. Amikor szomorú voltam, mindig hozzám bújt. Sosem dobott le, de egyszer vágta közben félig lecsúsztam. Valahogy sikerült visszahúzni magam, a jó isten segített. A lovaglás maga a szabadság, imádom. Önkontrollra, fegyelemre nevel. A lovat a lovas irányítja, hogy merre menjen. Ám Szilvinek rá kellett bíznia magát Csengőre.

– Mindig abból indultam ki, hogy a lónak sem érdeke belemenni a bokorba. Réka is figyelmeztetett, ha belógott egy faág, olyankor lehúztuk a fejünket. Persze igyekezett kevésbé ágas-bogas helyre vinni. Úgy tapasztaltam, hogy a sík terepen a legtöbb ló azonnal vágtázni akar, rátör a szabadságvágy. Ez elég félelmetes, ha nem számítasz rá. Ezért is kell éreznie, hogy te vagy a főnök. Természetesen ve­lem is előfordult, hogy elszabadult a ló, de olyankor mindig utánam jöttek a többiek. Életem első tereplovaglásakor zuhogott az eső, de akkor sem ad­tam fel. Réka azt mondta, ebből látszik, hogy igazi lovas vagyok. Ma­gamnak is bizonyítottam azzal, hogy tűzön-vízen keresztülmentem. Tudtam, hogy anyu is esett már le lóról, ettől nem féltem annyira. A szüleim példája vezetett. Vakmerő lovas vagyok – neveti el magát Szilvi. Az egyetemista énekesnő a LEO Klub országos alelnöke. A szervezet célja, hogy hátrányos helyzetű gyerekeknek programokat szervezzenek, élményt nyújtsanak.

– Nemrég látássérült gyerekeket vittünk ki egy pesti lovardába, hogy kipróbálják a lovaglást. Ezeket  az állatokat úgy képezték ki, hogy ne csak irányításra, hanem vezényszavakra is reagáljanak. Csodálatos volt megtapasztalni, hogy amikor elindult alattuk az a hatalmas állat, mennyire boldogok voltak.