9 évesen beszélt először ikertestvérével Zolika

Zolika mosolyog, beszél, játszik, és megállás nélkül pörög. Elképesztő életerő van a kilencéves kisfiúban, akinek megrázó történetét decemberben osztottuk meg olvasóink­kal. A nagymamája, Marika egyedül neveli, amióta lemondtak róla a szülei.

Zoli édesanyja két fiút hordott a szíve alatt, és a várandósság hatodik hónapjában derült ki: az egyik baba húgyhólyagjában pang a vizelet, emiatt valószínűleg csak a vesetranszplantáció segíthet rajta. Ez négy éve történt meg. A születése után azonnal az intenzív osztályra került, ahol kisebb megszakításokkal tizennégy hónapot töltött. Édesapja időközben kijelentette: neki beteg gyerek nem kell, és egészséges fiával, Bencével, s az anyával külföldre költözött.

Zolikát a nagymamája vette magához, miközben a szülők minden kapcsolatot megszakítottak velük.

A kisfiúval és nagymamájával az idén huszonöt éves Transz­plantációs Alapítvány nyári táborában futottunk össze, és boldogan újságolták: gyökeres fordulatot vett az életük.

– Zolika csajozik, nagyon szereti a lányokat, és a lá­nyok is őt – mondta a büszke nagy­mama, miközben a medencé­ben pancsoló unokáját figyelte. – Szep­temberben húgyhólyag-nagyobbító műtétje lesz, úgy néz ki, ezzel sikerül megoldani az alapbetegségét, és bízunk benne, hogy hamarosan ma­gunk mö­gött tudjuk a nehézségeket. Ezúton szeretnénk mindenkinek megköszönni a segítséget, na­gyon sok adományt kaptunk, erre szavak sincsenek.

A kisfiú hallása is sérült, de modern hallókészülékének kö­szönhetően egyre jobban kom­munikál, már a szavakat is szépen formálja. A szakemberek szerint néhány év múlva szinte tökéletes lesz a beszédkészsé­ge. A legnagyobb hírt azonban a végére tartogatta a kisfiú nagymamája:

– Felvette velünk a kapcsola­tot Zolika édesanyja. Az interne­ten keresztül beszélgettek, sőt a testvérek is megismerhették egy­mást. Nem tudom elmonda­ni, mit éreztem. Mindenki sírt. Ben­ce néha angolra, Zolika jelbe­szédre váltott, de értették a másikat. Meg­in­dí­tó volt. Az uno­kám­ban most tu­da­to­sult, hogy van anyu­­kája és testvére. Na­gyon boldog, és talán a személyes ta­lál­­kozásra sem kell so­kat várniuk.

– Beszéltem az anyu­kámmal – mond­ta később a csúsz­dán Zolika. 

– Jó volt…