Meghódította Skóciát Kozma István

Kozma Istvánból két klasszist is jegyez a magyar sporttörténet. A nehézsúlyú birkózó olimpiai bajnok már nem él, az 55 éves exfutballista pedig a Mészöly Focisuliban edzi a nebulókat. Vele beszélgettünk.

A lurkók szemén látszik, mennyire ajnározzák önt. Ennek oka lehet az, hogy ön volt az első magyar profi focista, aki az angol bajnokságban szerepelt?

Ez a rokonszenv kölcsönös, tudniillik szakmai igazgatóként – bár egykor voltam felnőtt NB I-es csapat vezetőedzője is – csodálatosan érzem magam a focisuliban.

1989 és 1992 között a Dunfermline-ban szintén igencsak szeretett futballista volt.

Túlzás nélkül állítom, a skótok körberajongtak. Amúgy ritka jó kollektívánk volt, állandóan telt ház előtt fociztunk. Azt megelőző francia klubomnak, a Bordeaux-nak 550 ezer fontot (218 millió Ft) fizettek értem.

Szép summa! Skócia után az angol Liverpooltól érkezett ajánlat. Mondja, nem töprengett azon, hogy odadobja a biztosat a bizony­talanért?

Eltalálta, tényleg meditáltam! De hát a Liverpool akkor is a világ egyik legnagyobb klubja volt, tehát váltottam. A Dunfermline egymillió fontot (397 millió Ft) kért értem – nem kapta meg. Mivel banki nehézségekkel küszködött, kénytelen volt belemenni 300 ezer fontnyi (119 millió Ft) vételáramba. Bár csak hat bajnokit játszottam Liver­poolban másfél év alatt, csodás érzés volt, amint az 1992-es, a régi Wembley-stadionban játszott FA Kupa-fináléban a kispad mögött ülhettem végig a meccset.

Légiósként előnye származott-e abból, hogy 1988-ban az év legjobb magyar futballistájának választották?

Tudtak róla, de erre inkább én vagyok büszke.

Rá is szolgált a címre, elvégre összesen negyven válogatottságig vitte, bár 1986-ban nem jutott ki a mexikói vb-döntőbe.

Viszont Mezey Gyuri bácsi keretében mindvégig szerepeltem. El kell ismernem, három év alatt olyan játékosokból állította össze ütőképes együttesét, akikre inkább támaszkodott, ezért a Mexikót megelőző osztrák edzőtáborozást köve­tően nem számolt velem.

Pedig önnél jobban kevesen lőttek szabadrúgást Magyarországon.

Újpesten, a salakos edzőpályán hosszú időn keresztül álltam a rúgófal előtt, rengeteg variá­ciót gyakoroltam. Magamhoz vettem több zsák labdát, kísérleteztem. A baráti légkör erre adott volt, mert amikor Salgótarjánból felkerültem a fővárosba, Újpesten mindenki segített ügyes-bajos dolgaimban. Így Törőcsik András is, amire különösen büszke vagyok.

A mai lila-fehérek élvonalbeli szereplése viszont nem ad okot örömtüzek gyújtására.

Ez tagadhatatlan. Tudja, szeretném megélni, hogy egykori csapatom újra bajnok legyen, de remélem, erre nem kell tíz évet várni.