Éltető víz: utánzással csalogassa elő az égi áldást

A víz szinte mindenütt a megújulás, a születés és a termékenység szimbóluma. Az egyiptomiak úgy gondolták, hogy az állandóan mozgásban lévő víz a termékenyítő erő, az új élet nedve, az ég­ből hulló csapadék pedig férfiúi magként termékenyíti meg a földet. 

Mindenki elismeri

A keresztények számára a víz a tisztaságot, az alámerülés és a keresztelés a megtisztulást, a forrásvíz pedig a megújulást jelenti. A kelták szerint az örök fiatalság földjét éltető víz öleli körbe, a csángók képzeletében pedig a kutak kiszáradásával jön el a világvége, s csak az Antikrisztusnak lesz vize, amellyel magához csalogatja az embereket. A ma­gyar mondavilágban is a termékenység szimbóluma a víz, Álmos anyjának méhéből forrás fa­kad, és ágyékából dicső királyok származnak.

A víz fontosságát jelzi, hogy egykor külön istenük volt a vizeknek. A római mitológiában Neptunusz, míg a görögöknél Poszei­dón a vizek és a tengerek istene. Érdekesség, hogy a rómaiak eredetileg nem hajóztak a tengeren, szárazföldi város volt, így Neptunusz valószínűleg az édesvizek (folyók, tavak) istene volt. 

Lányok szerencséje

A vízhez világszerte sok hiedelem, babona tapad. Magyarország egyes részein halál esetén a vízzel teli edényeket ki kell üríteni, különben balszerencsés lesz a ház népe. Rossz előjelnek számított a vizet cél nélkül forralni, mert az eladósorban lévő lány nem megy férjhez. A koreai fiatalok úgy tartják, hogy a vizsga napján nem szabad ha­jat mosni, mert ezzel a memóriájukat is megtisztítják a vízzel, és nem fognak emlékezni a megtanultakra. Az íreknél nem szabad a lábmosóvizet kiönteni éj­szaka, és a piszkos vizet is csak akkor, ha előtte figyelmeztették a tündéreket. 

Az Azerbajdzsánban, valamint Irán északnyugati részén élő azeriek egy kis vizet loccsantanak a földre, mielőtt nagy vállalkozásba fognak  vagy hosszú útra kel valaki, mert úgy hi­szik, ez segíti céljaik elérésében és a szerencsés ha­zatérésben. A vízhez kötődő ba­bona az esővarázslás is, és nem csak az ősi indiánok lejtettek esőtáncot.

A régi kalendáriumok tanúsága szerint a magyar népi hagyományokban is megtalálható az esővarázslás: ilyenkor gyermekek és nők vonultak vé­gig a falun, egyiküket zöld gallyakkal és levelekkel borítják be. Közben énekeikben esőt kértek a szántóföldre, szőlőre, búzára, kukoricára. A falu lakosai a zöld lombba öltözött személyt vízzel öntözték, vagyis az eső utánzásával akarták előcsalogatni az égi áldást. De fennmaradt olyan esővarázslás is, amikor ekét húztak a patak vizében, vagy a falu legöregebb asszonyának alsószoknyáját áztatták be a legközelebbi folyó vizébe.

Petőfit megihlette

Hatalmas ereje miatt a vizet mindig tisztelték, és nemcsak a mindennapi embereket tartotta félelemben, illetve bűvölte el a nagy vizek állapota, hanem a művészeket is megihlette. Petőfi Sándor A Tisza című költeménye az egyik legkifejezőbb leírása a folyó változásának, az örmény származású, 19. századi orosz festőt, Ivan Ajvazovszkijt pedig egyszerűen tengerfestőnek ne­vezték.