Bene László: vagy ő hal meg, vagy én!

Bene társával, Donászi Aladárral a 80-as évek végétől rablásokat szervezett, majd több gyilkosságban is tettestársak voltak. Hírhedten kegyetlen tettük volt a budapesti, Vak Bottyán utcai rablógyilkosság, itt halt meg az egyetemista pénzkísérő, Sádt Győző, akit egy taxiban lőttek le, a sofőrt megsebesítették. Ez volt az úgynevezett skálás gyilkosság: 1992 májusában történt, de a pénzt nem szerezték meg. Nem sokkal később két va­dásszal végeztek egy erdőben. Bene 1996 óta ül börtönben, most szabadulásában reménykedik. Az interjúban az orvul megölt fiatalokról és társáról, a cellájában ereit felvágó Donászi Aladárról is beszélt.

A szegedi Csillagban ismerkedett meg Donászival.
Ő fegyházas volt, én börtönös. A nyolcvanas években mi voltunk itt a rabminiszterek. Ő írnokként dolgozott a főépületben, én azon az irodán voltam, ami most a nevelőiroda.

Emlékszik arra, amikor megtudta, hogy Donászi öngyilkos lett?
Emlékszem, 2001-ben volt. Két nappal később van a születésnapom. Nem láttam a pipától.

Azt hiszi, azért időzítette így az öngyilkosságát, hogy ezzel megüzenje, tulajdonképpen ön is halálra van ítélve?
Azt gondolom, gonoszság volt abban, hogy épp akkor végzett magával.

Sérelmezi, amikor skálás gyilkosként írnak magáról, mert Sádt Győzőt nem maga, hanem Donászi lőtte le.
Nem értettem, mi történt. Azt hittem, a pénzkísérőknél is fegyver van, és visszalőttek. Donászit sehol nem láttam, de azt igen, hogy két ember, a kétméteres pénzkísérő meg a taxis kiszáll. Mondom magamban, Donászival már végeztek. Akkor szálltam ki a meneküléshez használt kocsiból. A szerencsétlen taxis futott felém. Két lövéssel mindjárt megállítottam…

A 21 éves Sádt Győzőt egy szó nélkül ölte meg Donászi…
Egyáltalán nem kellett volna meghalnia. Egy magas, jóképű gyerek volt – magyarázza, de semmilyen érzelmet nem árul el a hangja. Donászi és Bene 1992 novemberében, próbalövészet közben két, őket felfedező vadászt ölt meg egy Székesfehérvárhoz közeli erdőben. Itt a 25 éves ifjabb Tóth Tamással Bene László végzett.

Sajnálja a fiatal vadászt, ifjabb Tóth Tamást?
Ő volt az, aki szembeszállt velem fegyverrel. Azt mondta, hogy: megvagy, Bene! – mondja képletesen.

Tehát akárhányan meghalhatnak, csak ne fogják el?
Nem az elfogásról van itt szó. Úgy mentem ki, aki útban lesz, annak félre kell állnia. Vagy ő hal meg, vagy én.

De nem háborúban voltak…
Ez egy utcai harc volt. Én így döntöttem, és így is éreztem…

És utána hogy érezte, amikor kiderült, kik voltak azok, akik egy lelövendő akadályként jelentek meg ön előtt? Gondolom, látta Sádt Győző fotóját is az újságokban…
Hogyne. El akartam menni a temetésére.

Látta Sádt Győző édes­anyját?
Láttam. Nagyon megrázó volt. Nincs itt bocsánat, hát hogy lenne bocsánat. Ha jól értettem, megbékélt.

Azt mondta egy interjúban: „gondolom, fogalma sincs Benének, hogy ez nem egyszerű húsz év vagy életfogyt, hanem ennél sokkal- sokkal több. Sokkal mélyebb és megbocsáthatatlanabb”.
Egyetértek teljesen. Hogyne tudnám fölfogni már, hiszen elvesztettem az édesanyámat.

Hogy áll Istennel?
Racionális vagyok és pragmatikus is. A magyarok Istenében hiszek.

Az ember gondol a saját halálára. Gondolt arra, hogy milyen halált szán önmagának?
Természetesen, mint Petőfi. Csatában essem el. Fegyveresen. Ez lenne a legszebb, a hozzám méltó. Bár fennállna a veszély, hogy nyomorék maradok…

Kapcsolódó jegyzetünk ide kattintva olvasható.