Elment barátunk és kollégánk, Kecskeméti Zoltán

Meló van. Nyíregyházán? Vagy Debrecenben? Vagy Sopronban? Esetleg Békéscsabán? Tulajdonképpen mindegy, menni kell, mert meló van. Ezt a napot már együtt töltjük, hosszú út áll előttünk, az is lehet, hogy majd csak éjszaka válunk el egymástól. Én írok, ő fotózni fog.

Klassz, hogy vele megyek. Zozzal. Zolikával. Mi így nevezzük őt magunk között. Szóval jó, hogy ő lesz a társam, hiszen 8–10 óra sok idő, és vele olajozottan működnek a dolgok. Nincs feszengés, sokat dumálunk, vidéki gyerekek vagyunk, akad közös téma dögivel.

Miskolcról beszélünk, ő odavalósi. Meg kutyákról, akiket mindketten szeretünk. Meg Angliáról kérdezem, élt ott néhány évet. Meg szóba kerülnek a közös bulik, a haverok. Aztán zenéket mutat, Zolika gitározik, tehát nem csak műkedvelőként hallgatja a bandákat. Neki köszönhetem a Muse-t, istenem, mennyire szeretem, igen Zoz, igazad van, a Muse tényleg hatalmas együttes.

Aztán az is előfordul, hogy félórákat hallgatunk, mert éppen ez esik jól. Nem kell mindig beszélni. Végigpörögnek a nap történései, a kicsiny kis csomagokban kapott élettörténetek, emberi sorsok, amelyeknek egy-egy szeletkéjének, örömteli vagy épp tragikus fordulópontjának mi is részesei lehettünk. Én írom, ő fotózza.

És a fárasztó nap végén eljön az este. Zolika vezet, és úgy alakítja, hogy az otthonomhoz minél közelebb szállhassak ki a kocsijából. Vagy egyenesen hazavisz, hogy ne kelljen már sokat bumliznom az éjszakában. Zolika, ez a kölyökképű, csibészes tekintetű, mindig mosolygós srác. Akivel jó volt eltölteni a napot.

Becsukom az ajtót, intek neki, ő pedig visszainteget. Indul haza a kedveséhez, vagy épp a barátaival találkozik, hiszen oly sokan szeretik őt. Kevés az üresjárat, nincs is rá szüksége, fiatal ember. És rengeteg dolga volna még az életben.