25 éve ölte meg István a turai körtetolvajokat: Nem kérek bocsánatot a gyilkosságokért

Kiábrándult férfi áll a turai temetőben, a barátai sírjánál. Púpos Attila huszonöt éve jár ide, gyászolja Jenőt és Máriát, és folyton meg kell küzdenie saját, fojtogató emlékeivel is. Hiszen akkor is a barátai mellett állt, amikor agyonlőtték őket. Mindez 1992-ben történt, a tu­raiak azóta is véres délutánként emlegetik azt a szeptemberi napot.

A korabeli sajtó rengeteget foglalkozott az esettel: egy hu­szonéves házaspár, egy negyven­éves nő és az akkor huszonöt esztendős Púpos Attila érkezett a városszéli gyümölcsösbe, hogy körtét szedjen a gyerekeinek.

V. István mezőőr ekkor jelent meg, s vadászfegyverével közvetlen közelről agyonlőtte Farkas Jenőt, majd a menekülők után eredt. Kátai Mária futás közben elesett, az életéért könyörgő nőt a mezőőr három méterről mellbe lőtte.

– Ránk fogta a vadászpuskáját és közölte, hogy tüzel, ha nem tesszük le a megpakolt szatyrokat. Jenő nem teljesítette a kérését, ezért közvetlen közelről nyakon lőtte. Aztán rám célzott, ezért elkezdtünk szaladni, de Mária megbotlott – mondja Attila, aki a szörnyű nap óta először, remegő lábbal sétált ki munkatársunkkal a helyszínre. – Az idő gyógyítja a sebeket, huszonöt esztendő telt el, de azt a napot nem lehet elfelejteni. Minden évfordulón lejátszódik előttem a gyilkosság, borzasztó lelki sérülést okozva ezzel. Ha meglátok egy vadászt a buszon, le kell szállnom, mert szorongani kezdek.

Attila azt mondja, bár csak néhány száz méterre laknak egymástól, sosem beszélt a me­ző­őrrel. V. István 12 évet kapott, de 7 év után szabadult. Hatalmas tömeg gyűlt össze a házánál 1992-ben, a rendőrök mentették meg a lincseléstől. 

Sikerült beszélnünk az immár 81 éves férfival.

– Rendszeresen jártak oda lopni. Csak rájuk akartam ijeszteni, az első lövést sem direkt adtam le, de a másodikat meg végképp nem. Az elsőnél meglöktek és a kibiztosított fegyver elsült. A második lövés? Ma­gam sem tudom, hogy történhetett. Sosem bujkáltam. Sajnálom az esetet, de nem gondolom, hogy nekem kellene bocsá­natot kérnem – mondta V. István.

Hogy Attilát és Istvánt mi tartja mégis egymás közelében? Miért nem hagyják ott Turát, a fájó emlékeket? Erre csak ők tudják a választ.